Vivere Militare Est X. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem tizedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

X. fejezet. Mennyország

 A hatalmas arannyal bevont ötszög alakú teremben mind az öt falon lévő egy-egy ablakból sugárzott be egy-egy ragyogó fénysugár, amik teljesen visszaverődtek az öt színarany székről, amik egy ötszög alakú szintén arany asztal egy-egy oldalán álltak.

Mindegyik fal, ablak, fénysugár, és szék ugyanúgy nézett ki kivéve a jelek, amik az ablakok fölé voltak vésve és az alakok, akik a székeken ültek.

- Valamit tennünk kell az ügyben. – szólalt meg egy nő földöntúli hangján az egyik lény, akinek vállai  alatt két vakítóan fehér szárny tört elő. Arcát ugyanolyan fehér csuklya fedte és egész megjelenéséből fény sugárzott. Arany övén egy kard lógott, amire cirka betűkkel véstek valamit. Ablaka fölé egy horgonyt véstek.

- Auriel, már így is túl sokat tettünk az emberi fajért és nézd meg hova jutottak. – szólt nemes hangján a mellette ülő lény, akinek szintúgy szárnyak jöttek ki vállai alatt, de azok aranyszínűek voltak arcát pedig aranymaszk fedte feje fölött pedig glória ragyogott. Öltözéke a legnemesebb aranyból készült páncél volt. Ablaka fölött kard fénylett.

-Ha az emberi faj nincs mi már mind hallottak lennénk! – vágott vissza az Aurielnek hívott nő. – Az emberi faj segített rajtunk itt az idő, hogy viszonozzuk.

-  Diablot meg tudtam volna ölni magam is! – mondta dühösen a maszkos lény.

- Aurielnek adok igazat – szólt közbe egy egyszerű hangon az Auriellel szembe ülő alak, akinek nem voltak szárnyai és sötét bőrű arcát nem takarta semmi sem. Egyszerű arany öltözetet viselt fehér köpennyel. Övén a nőhöz hasonló kard lógott. Ablaka fölé egy baglyot faragtak.

- Mégis mit akartok kezdeni? Le akarjátok vinni az Égi Sereget, hogy megküzdjön a démon szörnyeivel és ezzel újra  elkezdjük az Örök Konfliktust? – kérdezte a maszkos lény.

- Meg kell állítanunk a démonokat. Ha végeztek az emberek a világában a démonok úgyis a mennyek felé fognak nézni – mondta a sötét bőrű lény.

 -  És ha ez megtörténik, senki sem fogja tudni őket megállítani. – tette hozzá Auriel.

      A maszkos alak bosszúsan nézett a két másikra és a negyedik tag felé fordult, aki eddig nem szólt a beszélgetésbe.

  -  Ithereal, neked mi a véleményed? – kérdezte a vele szembe ülő lényt.

      Az alak, akinek két ezüst szárny állt ki a két válla alól, és akinek az arcát csuklya fedte elővette tekercsét és belepillantott.

- A tekercs szerint nem Diablo tért vissza, hanem valami gonoszabb és hatalmasabb, de a tekercs sem tudja teljesen elmagyarázni mintha olyan ősi és gonosz lenne, hogy valószínűleg ő előtte születhetett

    A harc kimeneteléről csak annyit ír, hogy az egész univerzum sorsa múlik rajta és a végeredménye minden élőlény halála lesz, kivéve persze a démonokat. – mondta Ithereal közömbös hangon majd eltette tekercsét és hallgatásba burkolózott. Ablaka fölött egy tekercs volt festve.

- Ha nem segítünk az embereken ez is fog történni – mondta Auriel majd körbenézett a többieken. A maszkos az asztalon dobolt és elmélyülten gondolkodott miközben figyelte a többieket. A sötét bőrű lény nyugodtan ült és becsukta a szemét. Ithareal pedig egyszerűen csak ült mintha nem is lennének ott a többiek. Az ötödik szék, aminek ablaka fölé mérleget véstek üres maradt.

- Nem. – mondta ki végül a maszkos alak – Nem engedem át az Égi Sereget, hogy feláldozzák magukat holmi emberekért. – mondta eltökélten.

- Imperius… - szólt a sötét bőrű.

- Nem – válaszolta az dühösen- Már így is túl sok angyal halt meg a harcokban. Ameddig lehet, elkerüljük a harcokat.

- Én lemegyek- határozott a sötét bőrű alak és fel is állt majd az ajtó felé indult.

- Tyrael – szólt utána Auriel – Én is veled megyek. Nem mehetsz egyedül. 

- Neked a reményt kell fenntartanod, de a bölcsességet el, kell vinni az embereket ha már igazságot nem, tudunk adni- nézett szomorúan az üres székre.

Mielőtt kiment volna hátranézett és egyenesen Imperiusnak címezte szavait:

- A Hősiesség Arkangyala… inkább a gyávaságé. – mondta majd kiment a teremből. 

Vivere Militare Est IX. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem kilencedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
  Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VIII. rész

IX. fejezet Lut Gholein

 Nufar ürülék és vizelet meg rothadó hullák szagát érezte. Nem tudják ezt takarítani? – gondolta a nekromanta fintorral az arcán. 

 A boltíves alagút közepén futott a Szar-folyó ahogy Nufar magában nevezte, két oldalt pedig keskeny járda volt. A baloldalon mentek ahol Nufar szerint kevesebb mocsok volt. Előtte és mögötte csontvázai mentek, akik már tízen voltak. Hogy ha a kutyát nem számoljuk, ami éppen a vízre vicsorgott. Talán vízi démont észlel, bár kétlem, hogy akár egy démon is el tudna itt élni. Persze a Kráken minden körülmények között elél a Dente-hal pedig kifejezetten ezekre a körülményekre szokott ugyanis az vizelettel és ürülékkel táplálkozik, sőt azt is használja fegyverként –gondolt bele megborzongva Nufar – Inkább megküzdenék a Hét Pokol Urral, mint egy csapatnyi ilyennel. 

 A látási viszonyok miatt hozott magával egy fáklyát, ami már kezdett kialudni szóval sietősebbre fogta a tempót. A csontvázaknak nem kellet fény, mert azoknak a szemük (illetve a szemüregük) minden körülmények között működött. Eredetileg csak minimális látással és hallásal rendelkeztek, ami arra pont elég, hogy az ellenséget megtalálják, de Nufar továbbfejlesztette Hargoth a nagy nekromanta módszerét ezért az ő csontvázainak olyan, sőt jobb érzékszervei voltak, mint az embereknek. Mert például láttak a sötétben és a szaglásuk egy kutyáéval vetekedett. Hát igen ez az egyetlen, amihez tényleg értek – gondolta büszkén. 

 Erről eszébe jutott, amikor 14 évesen apja beadta a nekromanták rendjébe, mert 3 testvéréhez nem akart még egy éhes szájat és Nufar elég beteges gyerek volt így még hasznát se vették. Bár ő ezt akkoriban nem sejtete.

A rendház kapujánál apja egy mondatot mondott mielőtt elment:

- Ez jobb hely lesz neked annál, mint amit én tudni adnék. – mondta akkor és csak Nufar évekkel később jött rá, hogy mi is az igazi jelentés.

Tizennyolc éves koráig csak a rend egyik takarítója és kisegítője volt, de amikor hallotta, ahogy két nekromanta beszélget rájött apja szavainak jelentésére.

- Mi történt azzal a korcsoddal? – kérdezte az egyik a másiktól

- Inkább elkergettem az erdőbe, nem volt szívem elvágni a torkát. Jobb hely lesz az neki, mint amit én tettem volna vele.- mondta másik és akkor Nufarban egy szörnyű gondolat támadt.

 Azonnal a fő nekromanta irodájába csörtetett és követelte, hogy vegye fel a tanoncának.

 A szoba maga elég egyszerű volt. Középen egy asztal előtte egy szék mögötte pedig egy nagy támlás fotel, ami a főnekromanta  ”trónja” volt. A falakat körbe polcok borították rajtuk üvegekkel bennük pedig furcsa zöld, lila és kék folyadékok voltak. Egy kisebb asztal is állt a sarokban, amin kémcsövekben kezek és szemgolyók voltak. A főnekromanta az asztala mögött ült és épp írt valamit. 

 Az öregember felnézett és először meghökkenve nézett rá majd mélyen a szemébe nézett és megszólalt:

- Látom, van benned kurázsi, és ahogy elnézem elég határozott is vagy. – mondta elgondolkodottan– De mondd, miért akar egy egyszerű takarítófiú hirtelen nekromanta lenni? – kérdezte érdeklődően.

- Szeretnék valami hasznosat tenni – mondta némi habozás után.

A rendvezető összehúzott szemmel nézett rá.

- Rendben. Holnap reggel legyél az irodámban. – mondta némi gyanakvással a hangjában.

Azzal kiintette a fiút.

Nufar emlékezett mikor a következő reggelen kopogott az ajtón és az magától kinyílt. A fő nekromanta éppen egy könyvet lapozgatott, amikor belépett. 

 Érdeklődve emelte fel pillantását.

- Tudod mi ez? – kérdezte.

A fiú megrázta a fejét.

- A nekromancizmus története, avagy a nekromanta rend alapítása Hargoth fő nekromanta tollából. – rázta meg felé a könyvet. – Többnyire értelmetlen hablagy és semmi fontos információt nem tartalmaz, de muszáj megismerned rendünket. –mondta miközben Nufar leült az asztal előtti székre.

- El kell olvasnom? – kérdezte.

- Dehogy. Nem akarom, hogy meghalj –mondta majd nevetett saját viccén – Röviden összefoglalom. – megköszörülte a torkát majd folytatta. – Nos, körülbelül 400 évvel ezelőtt Hargoth boncmester észrevette, hogy a természet energiáival visszafordítható a halál hisz az annak a következménye. Ezt gyakorlatba ültette és ez az, amit ma nekromanciának nevezünk. Ezt a tudást tovább adta és megalapította a nekromanta rendet, ami az óta is működik. Igen, ám de mit takar a természet energiája kifejezés? – kérdezte költőien.

- Minden egyes élő organizmusban vannak bizonyos sejtek, amit mi életsejtnek nevezünk. Ezek a sejtek  szabad szemmel nem láthatóak, és ugyanott termelődnek, mint a többi sejt. Az élő szervezetben semmi haszna sincs. Felvetül a kérdés miért termeljük őket mégis. Nos mint azt tudod az emberek azon angyalok és démonok gyermekei, akik megunták az örök konfliktust ezért létrehozták világunkat, hogy itt békében élhessenek. A démonokban megtalálható életsejtek így bennünk is termelődnek.

- A démonoknál mi célt szolgál? - szólt bele Nufar.

- Irányítást. A Pokol Urak minden démonba beletették ezeket a sejteket, hogy irányíthassák velük a démonokat az angyalok ellen. -mondta - Na de visszatérve a halál beállta után ezek az életsejtek megmaradnak, és akinek van elég gyakorlottsága az tudja őket irányítani. - szünetet tartott majd folytatta - Bizonyos eszközökkel és rituálékkal meg egy kis véráldozattal a sejtek rávehetők a mozgásra. Minél több az életsejt egy testben annál több vérre és annál bonyolultabb rituálékra van szükség, ergo minél nagyobb egy test annál nehezebb feltámasztani. Hisz a halált csak élettel lehet megfizetni. Már pedig a vérben lévő életsejtek kölcsönhatásba lépnek a hulla életsejtjeivel, ezzel feltámasztva azokat. Az irányításra is kell időt fordítani, mert én már láttam olyat, hogy egy nekromantát a saját hullái téptek darabokra. Ugyanis az irányításhoz nagy mennyiségű akaraterő és koncentráció szükséges – darálta el izgatottan az öreg nekromanta – az elkövetkező időben ezeket fogod gyakorolni, de emellett anatómiai, toxológiai és botanikai ismereteket is kell szerezned. Anatómia nélkül nem tudod melyik lényt érdemes feltámasztani és melyiket nem. A toxológia fontos hogy a feltámasztás során ne mérgezd meg magad, és hogy megismerd az ellenszereket.  A botanika  pedig a bájitalfőzéshez kell. – a rendvezető szünetet tartott majd folytatta – Sok nekromanta abbahagyja  tanulmányait, mert nem bírják kivárni az eredményt. Bízóm benne te nem fogod ezt tenni. – fejezte be mondókáját.

- Nem érdekel, mibe kerül akkor is nekromanta leszek. – mondta teljes elhatározással a hangjában.

- Pompás- villantotta rá mosolyát a nekromanta.

Ezek után kemény 5 év köszöntött rá, amit tanulással és gyakorlással töltött.  Két év múlva  már egyszerre fel tudott támasztani két hullát is a további három év alatt pedig tökéletesítette a csonttal való feltámasztást, amit Hargoth ideje óta senki sem próbált, de neki sikerült. Mikor végzett tudta, hogy még mesterét is felülmúlta, amit a többiek is tudtak így mikor az öreg utolsó álmába szenderült ő vette át a rend irányítását.

 Tessék apám megmutattam, hogy képes vagyok valamire vinni. Én vagyok a valaha volt legnagyobb nekromanta. Most már igenis érek valamit.

Egyik nap Nufar visszament szülőfalujába hogy apja szemébe mondja: Nem volt igazad.

Ám házukban idegenek laktak, akik a ház melletti sírhoz vezették őt. A síron apja neve állt. Mikor Nufar anyja és testvérei felől kérdezett azok csak megvonták a vállukat.

- Nem tudjuk mi azt. Mink csak ideköltöztünk. - mondták majd magára hagyták őt.

Nufar nézte apja sírját, de érdekes módon nem lett szomorú inkább csak dühös. Soha nem hittél bennem- gondolta magában- most pedig már halott vagy. Meg akartál ölni csak nem volt hozzá szíved ezért inkább mások gondjaira bíztál. Szörnyű apa voltál miért kéne, hogy sajnáljalak? - kérdezte magától majd kiköpött egyet és visszaindult  a rendbe.

Aznap éjjel mikor  aludni próbált állandóan apja hangja visszhangzott a fülében.

- Ez jobb hely lesz neked annál, amit én adhatnék. – mondta és mintha bánat lett volna a hangjában.

- Hagyj békén! – ordította vissza – Te már meghaltál! Tűnj el a pokolba!

- Jobb hely lesz, mint…

- Nem, hagyj aludni! Takarodj ki a fejemből!

- Jobb hely…

Aznap éjjel izzadságtól csatakosan ébredt és észrevette hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

- A sokk vagy pánik hatására a szív hevesen kezd verni- jutott eszébe, amit mestere tanított.

     Talán tényleg csak jót akart nekem… Nem. Ki akart nekem valaha is jót? A szüleim kirúgtak otthonról a barátaim pedig mind hallottak, már ha a csontvázakat lehet barátoknak hívni. – gondolta akkor keserűen.

Megrázta a fejét és abbahagyta az önsajnálatot. Észrevette ahogy a kutya megint ugatni kezd a csatornára.

Pozitív oldal. Ismét vannak csontvázaim és végre megint valami értelmeset csinálok. Ne foglalkozz a múlttal, mert az már elmúlt és különben is túl sötét csak elveszi az életkedvemet- döntötte el miközben egy a vízen lágyan ringatózó holttestet nézett.

Ebben a pillanatban egy csáp tört ki a vízből és rántotta le a Szar-folyóba a kutyáját.

Köpni-nyelni nem tudott, amikor újabb csápok húzták le a csontvázait.

Kraken? Lut Gholen csatornájába? Tudtam, hogy ez a dög mindenhol megél, de nem gondoltam, hogy ilyen délre is le tud jönni pláne nem egy csatornába. – gondolta miközben még egy csontvázát dobta a vízbe. Ha innen élve kijutok a csontvázaimat megtanítom úszni.

Már csak egy van.

A csáp ismét lecsapott.

Már csak én vagyok – gondolta miközben elkezdett futni az ellentétes irányba. Azt hiszem egy létrát láttam ott.

Egy nyálkás dolog csavarodott a lábára és elkezdte húzni visszafelé.

Nuaf hasra esett és kétségbe esetten próbált elkúszni előle.

 Egy másik csáp a nyakára tekeredett és lehúzta a csatornába. 

Vivere Militare Est X. rész

Vivere Militare Est VIII. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem nyolcadik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
  Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VII. rész

VIII. fejezet Valahol

  Sellaria lassan kezdett magához térni.

 Először ringást észlelt, ahogy jobbra-balra billeg a teste aztán mikor mozogni próbált rájött, hogy a kezei és a lábai hozzá vannak kötve egy bothoz. Lassan kinyitotta a szemét és maga előtt látott egy nagydarab démont, aki egy bot egyik végét vitte a vállán. Hátracsavarta a fejét amennyire tudta és egy démon hátával meg hátsójával nézett szembe, aki egy bot egyik végét vitte a vállán. Beletelt egy kis időbe mire rájött ugyanazt a botot viszik, és hogy a botra ő van rá kötözve. Szóval ez volt az a ringás. Lefelé fordította a fejét és észrevette, hogy meztelen. Körül próbált nézni amennyire csak tudott, de a kép nem volt éppen vidító. Körülüttök démonok masíroztak az erdőben. Némelyiknél volt dob és azt ütötték ritmustalanul. Próbált az előtte lévő démon mögé nézni, de az túl nagy volt, így hát feladta.

 Inkább az esélyein kezdte törni a fejét. Nézzük csak hátrányok: meztelen vagyok, megkötözve, fegyvertelenül, ja és egy horda démon vesz körül. Előnyök hmmm… még élek. Még. Amint kitisztult a feje tudta hova viszik. Már párszor látott ilyen menetet mikor még a háborúban harcoltak. Akkor általában elbújtak, amíg a menet el nem ment. Ő akart volna segíteni az áldozatoknak, de a többiek…

-  Nézzétek meg azt a lányt! Legfeljebb tíz éves – furcsamód mintha a tíz éves énjét nézte volna akkor – ha nem teszünk, valamit meghal- suttogta akkor a többieknek mikor láttak egy ilyen menetet elmenni a búvóhelyük előtt.

- Tudom drágám, hogy miken mentél keresztül- mondta neki akkor Sisor – de nem szabad, hogy szentimentális légy. Ebben a világban annak nincs helye. És különben is nem késlekedhetünk. Minél több kislányt mentünk meg , annál több időt adunk a Pokol Uraknak.– mondta azon a negédes hangon.

   A többiekre nézett. Nufar úgy tett mintha észre se venné a jelenetet és amint rápillantott talált valami érdekeset a földön. Jurzon úgy tett mintha aludna. Kithar pedig reggel óta elég furán viselkedett mintha észre sem venné, hogy mi történik körülötte. Még Shatu is szomorúan rázta a fejét. 

- Sajnálom drágám- mondta Sisor miközben megpróbálta megölelni de Sellaria arrébb lökte és elment a bokrok közé. Talált egy fát és leült rá.

Shatu utánament és leült vele szembe.

- Hogyan ölhetnénk meg Diablot vagy a testvéreit, ha még egy kislánynak sem tudunk segíteni? – kérdezte Sellaria dühösen.

- Nem tudunk mindenkin segíteni. – mondta Shatu bánatosan- Az a feladatunk, hogy megöljük Diablot ha nem tesszük meg még több démon és halott kislány lesz

- De ez a lány… szörnyű kínokat fog átélni. Honnan tudod, hogy az ő élete nem ér-e többet mint a többieké? – kérdezte bosszúsan.

- Nincs értelme ilyeneken gondolkodni. Megöljük Diablot meg a testvéreit és utána béke lesz. Nem tudunk többet tenni. Mi is csak emberek vagyunk. Tesszük a dolgunkat és hisszük, hogy jót cselekszünk és valami maradandót alkottunk. Ez a sorsunk. Hogy a nagyobb hatalmak alapján leéljünk egy életet és reméljük, hogy közben valamit elérünk.

Miután a menet elment megkérdezte Sisort mi lesz a lánnyal.

- Ó, drágám, ne is izgasd magad ilyenekért. - mondta a boszorkány mintha a gyerekét vigasztalná.

- Csak mondd el. – követelte Sellaria.

- Ha kívánod. – mondta kelletlenül Sisor – Nos, a lány áldozat lesz a démonok isteneinek.

- Áldozat? – kérdezte Sellaria suttogva.

- Igen. Raknak egy hatalmas tüzet, a lányt pedig fölé teszik és megsütik, mint egy malacot. Persze ezt mind nagy dobütlegelés és óbégatás során teszik. És utána a sámán démon ünnepélyesen megeszi az áldozatot.

 Sellaria egy napig nem evett semmit mintha ezzel a lányt nem égették és ették volna meg valahol. Lehet, hogy megszökött. Vagy talán elengedték.

Igen utána még cukorkát is kapott  a démonoktól.

 Már nem nagyon hitt a tündérmesékben, ahogy abban sem hogy élve megússza innen.

 De, talán hogyha kioldozom magam. Megpróbálta kiszabadítani a kezeit, de csak annyit ért el hogy kidörzsölte a csuklóját. A lábainál sem volt jobb a helyzet. 

 Talán ha kiáltoznék. - gondolta - Ja és majd valami mesebeli lovag megment. Sokkal valószínűbb, hogy ha valaki meg is hallja inkább a másik irányba fordul.  

Hiába itt fogok meghalni. 

 Inkább elgondolkodott, hogy mi történt vele az élete alatt.  

 Eszébe jutott a 10 év, amikor még éltek a szülei illetve a pár emlék, ami maradt. Igazából csak egy emléke volt abból az időszakból. Ahogy apja egyik éjszaka mesét mondott neki ő pedig elaludt alatta. Talán a bátor lovag meséje lehetett, aki legyőzte Diablot és elvette a király lányát.

 Westmarch kultúrájával szemben ahol sárkányokat győztek le a lovagok keleten mindig démonok szerepeltek. Shathu mesélt neki barbár történeteket, amiben nagy harcosok győznek le krakeneket és óriásokat. Eszébe jutott Shathu és elkezdett sírni. Miért ne, hisz valószínűleg úgyis meghal, akkor meg miért ne gyászolhatná meg így utoljára?

 Hirtelen megállt a menet. Minden hang elnémult egy dobszó sem hallatszott. Sellaria miközben sírdogált a nyakát nyújtogatta hátha meglát valamit, de továbbra is csak a démon hátsójával nézett szembe. Hirtelen egy nem túl nagy, de annál öregebbnek tűnő démon kúszott be a látóterébe és végigtapogatta a testét. Kezei nyálkásak voltak és ráncosak de Sellaria nem ellenkezett. Nem mintha tudott volna. Miután végzett intett a botjával mire a két démon felemelte a botot és rátette egy pár tartóállványra. Sellaria lenézett és alatta meggyújtásra váró fákat látott. Most már végképp elhatalmasodott rajta  a sírógörcs.

   A démon sámán morgott valamit a démonok visszataszító nyelvén majd ismét intett. A beszéd végén mintha valami nevetésszerűséget hallott volna. Az egyik démon egy fáklyával közel jött hozzá és a fákhoz tartotta azt. A fa lassan meggyulladt ezzel egy időben pedig a sámán felemelte botját a levegőbe mintha csak mutatni akarna valamit.

  Aztán hirtelen villám cikázott át az égen, ami egyesen a sámán botjába irányult. Egy másodpercig látni lehetett, ahogy a sámán rázkódik egyet aztán összeesett. A holttest előtt egy alacsony csuklyás alak tűnt fel.

  Ezalatt egyre több fahasáb gyulladt meg és Sellaria már érezte, ahogy melegedik  háta.

A démonok pár másodpercig nem reagáltak aztán őrjöngve rontottak az alak felé. A csuklyás ekkor elővett egy hosszú botot és fejbe kólintotta a túl közel jövő démonokat, akik az ütés után mozdulatlanná merevedtek.  Miután látták mi történt, a démonok inkább köröztek az alak körül, aki erre botjával a földre ütött mire villám jött ki belőle, ami egyik szörnytől a másikig cikázott, míg végül már csak a csuklyás alak maradt állva.

 Ez alatt Sellaria szó szerint a poklot élte meg. A háta égett, ahogy a feneke és combja is. Amikor azt hitte végre meggyullad eltűnt a fény, ami a lángból jött. Lenézett és látta, ahogy a saját megviselt tükörképe nézz vissza rá

Jég? – gondolta csodálkozva.

- Hosszú ideje már hogy utoljára találkoztunk – szólt a csuklyás alak egy vénasszony hangján- sokat változtál, de ahogy látom még mindig túl szentimentális vagy. Ugye, drágám? - mondta Sisor miközben hátrahajtotta a csuklyáját.

 Sellaria előtt ismét elsötétült a világ.

Vivere Militare Est IX. rész

Vivere Militare Est VII. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem hetedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VI. rész

VII. fejezet Travincal

  Az étkezdében ott volt mindenki. Darubi testvér a szakács, Adalbert testvér a templom gyógyítója,  , Erfuz testvér a lovak gondozója és persze Kithar a rend aspektusa meg az összes többi testvér. Ő az emelvényen állt és a testvéreket köszöntötte.

- Testvéreim a Fény világítsa meg lelketeket!

Egyetértő mormogás hallatszott.

- Mint hallhattátok egyik társunkat meggyilkolták. -  nyugtalan moraj futott végig a tömegen – Biztos vagyok benne, hogy a tettes nem közülünk való mert mellette felfestették Diablo jelét, az ötágú  csillagot. 

A tömegen nyugtalanság futott végig. 

- Igen ti is tudjátok mi volt az. – Drámai szünetet tartott – Egy démon – a szót úgy ejtette ki mint ha egy undorító bogárról beszélne.

  Várt, míg a zaj leülepedett aztán előrelépett az emelvényen és folytatta. 

 - Úgy tűnik eljött az idő, amire vártunk, a feladat, amivel az Úr bízott meg minket. A küldetés hogy kitisztítsuk a világot a gonosztól. - most már feljebb emelte hangját és tiszta fanatikusság égett a szemében. – Hogy legyőzzük a sötétség lényeit. Talán meghalunk, de legalább Fénnyel a szívünkben és a démonvértől csatakosan halunk meg. Jöjjetek velem testvéreim és a Fény dicsőségével teremtsünk egy olyan világot, amiről Akarat és az összes paladin álmodott.  Egy világot ahol az árnyaknak nincs hatalma, mert árnyak mindig lesznek és a mi feladatunk, hogy kordába tartsuk őket. Ez az, amire megesküdtünk, hogy megvédjük Akarat rendjét és a Fény hitét és hogy megöljük a démonokat. Ki tart velem a fény ösvényén? – kérdezte most már teljes átéléssel miközben kivonta kardját és a mennyezet felé mutatott vele.

  A padokról mindenki helyeslően ordibált és felemelte a karját egyetértésük jeléül

Sikerült- gondolta Kithar – meggyőztem őket. Őszintén nem voltam benne biztos, hogy mindannyian ennyire készségesek lesznek. Talán pár ökölrázásra és szitokra számítottam, sőt még pár nyílt lázadóra, is hisz lehet, hogy a biztos halálba sétálnak és Kurast nem volt messze innen, könnyen elfuthattak volna, ha akarnak. Talán el is fognak, de én  akkor is itt maradok és annyi démont ölök meg amennyit csak kell.

Csendre intette a tömeget.

- Örömmel látom, hogy mindannyitokban ennyire élénken világít a Fény. Itt az idő, hogy átbeszéljük a védelmi stratégiánkat. Mert ha egy démonnak sikerült bejutnia az azt jelenti, a többi is betud, vagyis meg kell erősíteni a védelmet.

  A továbbiakban felosztották az embereket és a feladatokat a falaknál. A rendnek összesen ötven paladinja volt ezek közül ötöt még nem kentek fel, de a kardjukat így is tudták használni. Az öt templomot négy oldalról fal vette körül. Az északi falnál a folyó miatt csökkentették az őrséget és átterelték őket a még mindig felújítatlan keleti falhoz. A nyugati és déli fal új kőtömbjeinél kevesebb őrt állítottak. A végére az északi falnál öt paladin, a keleti falnál huszonegy a déli és nyugatinál pedig tizenkettő-tizenkettő.  Kithar helye a keleti falnál volt. Természetesen a szakácsnak és gyógyítónak nem kellett egész nap a falon álldogálnia. 

 Élelmiszerből volt annyi hogy kibírjanak egy hosszabb ostromot, de a biztonság kedvéért küldöncöt menesztett Kurastba a hírrel hogy a démonok visszatértek és hogy kérjen még ellátmányt. A vizet a folyó biztosítja. 

 Összesen huszonöt lovuk volt, de ezeket inkább a kitörésekre vagy a vadászatra akarta fordítani. 

 Minden készen áll – gondolta Kithar miközben vacsoráját fogyasztotta (zsíros kenyeret vízzel) – felkészültünk egy hosszabb ostromra.

De mi van, hogy ha a testvéreid megtörnek?

Hagyj békén! – már megint előjött a hang, ami azóta az éjszaka óta kísérti. 

Azóta az éjszaka óta, amikor megpróbálta leszúrni a két istentelen rohadékot, de a bérgyilkos kölyök nem engedte. Nem értette, hogy a Fény vagy Akarat miért nem segített neki miért nem adtak neki erőt, hogy lesújtson arra a dögre? Mert le tudta volna abba biztos volt, de amikor belenézett a fekete szemeibe minden hite megingott és azt is elfelejtette, hogy mit akart csinálni a kardjával ezért inkább visszaaludt. Akkor nem segített neki a Fény. Akkor megingott a hite és ennek a hang lett az ára.

Nem. Akarat és a Fény velem van – hogy biztosra menjen felgyújtotta kezében a kenyeret.

Tessék. Itt van a Fény hatalma az örökké ki nem alvó tűz, amit csak nagy hit árán lehet elérni.

Fenéket hittel. Inkább gyakorlással.    

Pofa be.

De, hogyha a démonok…                                             

Mondom, fogd be!

De…

- Pofa be!- ordította üres szobájába

- Kithar jól…? – kérdezte egy hang odakintről

- Igen, igen csak… imádkoztam

- Aha. – nyugtázta a hang odakintről.

Inkább lefekszek aludni.

Álmában hangokról álmodott, amik ordibáltak a fülébe a Fényről és Akaratról. Ő csak annyit tudott vissza ordibálni, hogy ˝Pofa be!˝ Aztán elkezdett valami dörömbölni. Egyre hangosasban.

  Kithar kinyitotta a szemét és hallota ahogy valaki az ajtón dörömböl.

    -  Kithar! Támadás történt a keleti falnál!

    - Végre! –suttogta Kithar és arcára ördögi mosoly kúszott.

Vivere Militare Est VIII. rész

Vivere Militare Est VI. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem hatodik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est V. rész

VI. fejezet Tristram

 Egy alak ásott a leégett falu mellett. Hosszú órákon át míg ásója valami puhába ütközött. Akkor lemászott és feldobta a testet majd felugrott és megnézte magának.

 Hmmmm… ez a test nagyon emlékeztet, valakiére csak tudnám kiére. Mintha valamelyik előző útitársamé lenne. Talán a barbár? –gondolta az idős hölgy miközben Shatu rothadt holteste fölé görnyedt. És vajon ki áshatta el? Mert csak ez az egy test van eltemetve.

 Felegyenesedett és elkezdte kémlelni a falut. Egy lélek annyi sincs itt. De ha ezt valaki elásta az azt jelenti, hogy valaki túlélte. És ha ő meghalt, akkor valószínűleg a másik…

-Grrrrrrrrrhhhhhh - hallotta a matróna egy bokor mögül

- Már rég nem hallottam ilyen hangot– jegyezte meg miközben hátrafordult és elővette 2 méteres botját, aminek tetején kristálygömb fénylett. - Gyere csak!- intett botjával a szörny felé, ami éppen akkor csörtetett ki a bozótból. Egy hatalmas félig bika félig béka benyomását keltette. Vészesen gyorsan közeledett.

Az öregasszony, amikor a szörny szarvai éppen hozzáértek volna eltűnt és a vágtázó szörny mögé került.

- Csak ennyire futja?- mondta miközben megfordult és egy tűzgolyót eresztett a szörny hátsójába.

Az erre embertelen hangot hallatott és körbe-körbe kezdett rohangálni.

A vénasszony egy darabig nézte a látványt aztán csettintett és a bikaszörny összeesett.

 Feltette botját a hátára aztán elindult megnézni Tristram romjait.

 Mikor legutóbb itt jártam is így nézett ki és ugyanilyen szörnyek pusztították el. Ki hitte volna hogy még visszajönnek? Talán nyitva maradt egy pokolkapu vagy tán valaki felélesztett egy Pokol Urat bár ennek elég kicsi a valószínűsége- morfondírozott magában az öreg nő-

 Az is lehet, hogy valaki kinyitott egy pokolkaput, de ahhoz nagy mágusnak kell lennie vagy nekromantának. Az anyóka megállt és elgondolkodott Talán az a kurafi… neki nincs elég ereje. - döntötte el magában.

A tér közepén hét akasztófa állt körben egymás mellet. Az agg asszony kuncogni kezdett. Hét akasztófa, hét Pokol Úr elég egyértelmű a jelzés. – gondolta miközben átvágott a téren. Tudtam, hogy magamnak kell megnéznem. A pletykák szerint itt halottak mászkálnak és minden sarokban démonkaput rejtettek e helyett kiábrándítóan üres és unalmas hely– méltatlankodott az aggastyán.

 De már most megérte eljönni. Most már tudom, hogy van egy túlélő, aki már sejtem is, hogy ki lehet…- gondolta a nyanya mikor kiért a faluból és az erdő felé indult. 

Vivere Militare Est VII. rész

Vivere Militare Est V. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem ötödik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est IV. rész

V. fejezet Lut Gholein

 A halott nő feltápászkodott és kitépte a démon beleit majd megfojtotta vele tulajdonosát.

Rég nem mulattam ilyen jól – gondolta Nufar miközben a démon haldokolt.

 Mellettük két holló csipkedte egy halott démon húsát. Ostoba madarak. Holnapra halottak lesznek. Kevés ember tudta, de a démon hús mérgező. Azért egy hollótól igazán elvárható hogy okosabb legyen, mint az emberek.

 Körülnézett a sikátorban hogy megnézze maradt-e még valahol élő démon.

 Mikor a démonok beszivárogtak a városba a csatornán át, az emberek pánikban törtek ki. A csőcselék egymástól raboltak vagy az élelmiszerraktárakat fosztották ki csoportosan. Mindenki megpróbálta menteni a szeretteit, az értéktárgyait, de legfőképpen a saját életét.

 Jerhyn őexcellenciája próbálta megtartani a rendet biztató beszédeivel, de amikor a tömeg fellázadt és lerángatták az emelvényéről majd halálra verték (az őreivel együtt) már nem tűnt olyan nyugodtnak.

  A pánik és erőszakoskodás eredményeképp rengeteg hulla volt az utcákon így Nufar nyugodtan tudta űzni művészetét bár ezt be kellett látnia, hogy húsz év alatt sokat romlottak a képességei. Egypár hullának hiányzott egy csontja vagy fel sem tudtak támadni normálisan. Ráadásul kevés démon hulla volt , márpedig emberi csontvázakkal nem lehet sokáig húzni bár már két démon hullája is volt ezzel a néggyel, akiket pedig itt talált a sikátorban  már hat lesz.  

 Mindegyik gerinces, kutyaszerű démon volt, akiknek nagyon kifinomul hallásuk és látásuk van viszont vakok. Mászó lábuk és tépő fogaik vannak. A nekromanták csak vak kutyáknak hívják őket bár a tudományos nevük Canis talpa.

 A rendje módszereinek egyik alapja volt az alapos anatómia nem csak az embereké, hanem minden élőlényé.

  A nőt, akit csócsáltak feltámasztotta és az egyik démon ellen küldte, démonjait és három ember hulláját pedig a másik háromra uszította.  Még szerencse hogy a nem dobtam ki a csontom. Ahhoz hogy valaki feltámaszthasson valakit hosszú rituálék és véráldozatok sora kell. Viszont, ha valaki ezt egy csonton (célszerű a combcsont) hajtja végre akkor a csont életsejteivel tudja irányítani a kiválasztott áldozatot, de ehhez nagy mennyiségű vérre és sok rituáléra van szükség, na meg rengeteg gyakorlásra.

  Bár ennek van egy hátránya: nem lehet tökéletes testet létrehozni. Vagy a test váza vagy csak a hús és izom támad fel és mivel a húst és izmot nehéz mozgatni meg nem is hatékony ezért szinte minden nekromanta csontvázakat használ.

Ki kéne már jutnom ebből az istenverte városból. – gondolta Nufar miközben figyelte hogyan marcangolja hullája a halott démont.

- Még jó hogy a hallottakra nem hat a mérgező hús – jegyezte meg.

 Csak idő kérdése hogy a démonok betörjenek vagy, hogy a város népe meghal éhínségben. Az excellenciás úr halála után a fiai próbálták átvenni a hatalmat, de a nép ő ellenük is fellázadt így kénytelen voltak bezárkózni a palotájukba.

 A nép az óta (na, nem mintha azelőtt nem) teljesen pánikba esett és eluralkodott a káosz az egész városban.

 Egy baja volt ezzel Nufarnak: hogy ő is bent volt.

A kapukon át nem mehet, ahogy a falakon sem mászhat, át hisz ott várna rá három-százezer üvöltő démon. Annyi démon hullát nem tud összeszedni, hogy, legyőzze őket. Talán hogy ha ismét hatan lennének, fel tudnák venni velük a versenyt. De felesleges ezen töprengeni hisz Sellaria és a barbár valószínűleg hallottak, Kithar valahol imádkozik, nehogy istene megharagudjon rá (mondjuk, én már unnám, ha valaki egész nap engem szólogatna), Sisor segítségéből akkor se kérne, ha csak ő tudná megmenteni az életét, Jurzon pedig… igazából semmit sem tudott a fiúról. Jó, ha egész útjuk során két szót szóltak egymáshoz, na, nem mintha máshoz beszélt volna.

Akárhogy is, ki kell jutnia és erre egy út van. Igaz ott is vannak démonok, de még ez a legoptimálisabb megoldás.

- A csatorna – mondta ki mintha valami undorító férget nyomtak volna az orra alá. 

Vivere Militare Est VI. rész

Vivere Militare Est IV. rész

  Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem negyedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est III. rész

IV. fejezet Travincal

    Travincal temploma a reggeli imádsághoz készülődött.

 Minden nap ugyanígy telt: reggeli imádság, fegyvergyakorlat, déli imádság, ebéd, meditáció, esti imádság, vacsora, alvás. És kezdődött újra.

  De Kithar nem bánta, sőt egyszerűen imádta mikor együtt imádkoztak istenéhez. Amikor a többiek már aludtak ő még mindig buzgón olvasta az imákat rendje szent könyvéből, a Fény Útjából. Elég volt neki napi 2 óra alvás, néha soknak is érezte, hiszen ez alatt távol volt istenétől.  

  Ahogy szétnézett a nagy boltozatos termen és a padokban buzgón imádkozó testvérein elégedettség töltötte el. Ez mind az ő érdeme volt nem tagadás.

 Miután vége lett a háborúnak magányosan kóborolt városról városra, míg nem egyik imádsága közben megvilágosodott. Istene rábízta, hogy újra alapítsa rendjét, és hogy visszahozza a paladinok régi becsületét.

  Mert az árnyak sosem tűnnek el.

  Ez volt rendje egyik alap törvénye. Az örök árny elleni harc. A démonok eltűnésével még az árnyékok ugyanúgy ott vannak, csak éppen az emberek nem látják, de nekem látnom kell, és ha eljön, az idő készen kell állnom. 18 év alatt sikerült újraépítenie a rendje központját és talált követőket is Kurastból. Kardokat és pajzsokat is vett a pénzből, ami még a háborúból maradt meg lovakat is, amik direkt a dzsungeli körülményekhez szoktak

  - A Fény áldjon meg benneteket testvéreim!- szónokolta az emelvényről. – Szíveteket nyissátok ki a Fénynek, de zárjátok el a gonosz előtt. Ünnepeljétek és imádjátok őt, de ne akarjátok mohón magatoknak, mert a Fény mindenki. És áldjon meg benneteket Akarat rendünk örök vezetője. A Fény világítsa meg lelketeket.

 Testvérei helyeslően mormolták vele.

   - Napotokat ragyogja be a Fény és soha el ne feledkezettek róla, mert a Fény erő és könyörület, bátorság és alázattóság. Kérjétek segítségét, de rossz célokra ne használjátok! A gonosz szolgáját pusztítsátok el, mert akit a gonosz megérintett többé nem tér vissza a Fény útjára.

 Miután felolvasta az aznapi utolsó tételt a testvérek kezdtek szétszéledni hisz a kardgyakorlatig még egy óra hátra volt.

Kithar ez alatt az idő alatt általában sétálgatni szokott a templomban.

 Most is így tett.

 Travincal temploma Ó-Kurast középpontjában épült. Viszont azt senki nem tudta, hogy a templom alatt van Mephisztónak a Gyűlölet Urának lélekköve. A lélekkő (amibe még a Horadrim* mágusok zárták bele Mephisztót) lassan megfertőzte Kurast népét, sőt még Zakarum hitének paladinjait. 

 A terror akkor érte el csúcsát amikor Diablo kiszabadította Mephisztót ezzel pusztulásra ítélve Kurastot és Travincal ősi templomát. Mephisztót sikerült megölniük és bezárniuk a pokol kapukat, de már nem tudták megmenteni a megfertőzött népet. A túlélők kis csoportja és a környező területen lakok megalapították Új-Kurastot ami a romoktól nem messze épült.

  A háború óta senki emberfia nem járt itt. A helyet átkozottnak nyilvánították ahol a gonosz fészkel. Kithar azonban nem félt az árnyaktól vagy átkoktól. Az összegyűjtött önkéntesekből, akik a Fény ösvényére léptek megtisztították Travincal ősi piramistemplomait és falait. Azóta pedig minden napot imával és edzéssel töltenek, hogy felkészítsék magukat a gonosz visszatértére.

 Kithar ezen elmélkedett az egyik templom kertjében. Mert Travincalt inkább templomkomplexusnak kéne nevezni. Az ősi falakon belül öt piramis templom emelkedett, aminek teraszain ismét növények nőttek. Ugyanis az épületek megtisztításával együtt kigyomlálták Travincal híres kertjeit és újra kezdték a gyümölcsök és zöldségek termesztését. Bár a tél közeledtével szinte már az összes fa lehullatta leveleit, a zöldségeket és fűszereket pedig már rég leszedték.

  Kithar épp azon gondolkodott, hogy talán az egyik fát ki kéne vágni mikor megkondult egy harang. Az öt templom közül a legnagyobban szerelték be a harangot, amit még Kurastból hozattak, hogy jelezzék az imádságok és egyéb események kezdetét. Jelen esetben a kard gyakorlatét.

  Az egyik templomban, amit direkt e célból szereltek fel, Kithar megnézte hogyan gyakorlatoznak testvérei. Már sokuk megkapta ezüst kardját és pajzsát, de arany kardja és pajzsa még csak 3-nak volt. Még nem állnak készen. Uram adj még egy kis időt és utána már szembe szállhatunk a sötétség lényeivel.

  A délutáni meditáción, ami a központi templomban folyt egyik testvér túlságosan mohón kérte a Fény ajándékát és felgyulladt, csak Abalbert testvér miatt élte túl könnyebb sebekkel. Ez van, ha valaki túl sokat akar. Viszont egyik testvére olyan keveset kért, hogy csak a kardja hegye égett meg. Kithar már tökéletesen tudta szabályozni a tüzet a kardján és a védőburkot is remekül tudta alkalmazni. Nem hiába vagyok én a rend vezetője! A paladin, aki megölte a Pokol Urait. Igaz voltak ott, még akik segítettek, de egyikük sem hitt a Fényben. Az ő lelkük is ugyanolyan gonosz volt, mint a démonoké. Meg kellet volna ölnöm őket. Ha nem lett volna ott az kölyök… Jurzon.

  Emlékezett mikor egyik este miután biztosra vette, hogy a többiek alszanak kibújt takarójából elővette kardját és odaosont a barbárnak meg annak a némbernek a takarójához. Nem tiszta hogy két gonosz lélek közösüljön. - gondolta akkor. Amikor beléjük akarta szúrni a pengét észrevette, hogy Jurzon felült a takaróiból és őt nézi, ahogy ott áll a pengével a kezében. Hosszú ideig nézték egymást, míg végül Kithar visszafeküdt. Az a kölyök nem volt ember.  Útjuk során még kétszer próbálkozott: ugyanazzal az eredménnyel, végül feladta. A legfurcsább hogy nem szólt senkinek. Vajon miért nem mondta el, hogy le akartam szúrni őket? 
 Gondolkodásából egyik testvére ébresztette fel.

- Kithar testvér a Fény világítsa meg lelked!- köszöntötte Erfuz testvér

A rend vezetőjeként kijárt volna neki az aspektus cím de Kithar nem szerette a formaságokat.

- A fény világítsa meg lelked, Erfuz! Mi hírt hoztál?

- Az egyik testvér… ööö… Gilbert testvér… hát…

- Csak mondd nyugodtan.

- Megölték. Most találtuk meg a testet.

Kithar felhúzta a szemöldökét.

- Megölték?- kérdezte némi dühvel a hangjában.

Nem szabad dühösnek lennem. A düh a gonosz eszköze.

- I-Igen uram… azaz Kithar igen.

- Hogyan?

- Levágták a fejét és a vérből egy csillagszerűséget festettek a falra.

Diablo jele.

- Tudod, hogy ez mit jelent?

- Ööööö…

- Hívj össze gyűlést az étkezdébe. Most.

Igenis aspektus úr azaz Kithar.- azzal már el is futott.

Úgy tűnik, nem hagysz nekem időt uram. Nem baj, hogy ha ez az akaratod elfogadom. Már úgyis régen használtam a kardom- azzal elmosolyodott.

Horadrim: Mágusukból álló csoport amit azért alapítottak hogy legyőzzék a Pokol Urakat akik Menedékföldén járnak.

Vivere Militare Est V. rész

Vivere Militare Est III. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem harmadik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est II. rész

III. fejezet Tristram

 Sellaria kelet felé lovagolt Lut Gholein felé. A lovat a falu mellett találta, ahogy megvadulva futott ide-oda. Nyilván a falu istállójából szökött meg mikor a démonok betörtek. Szerencsés állat. Másnak persze mindig van belőle. 

 A faluban talált élelemmel meg a  szarvashússal, amit vadászott elél Lut Gholeinig (már ha persze azt nem dúlják fel addig). A legnagyobb probléma azonban a víz  mert nem volt hol tárolnia. Persze egy darabig még lesznek folyók meg tavak de Lut Gholeint nem véletlenül hívják a Sivatag Ékkövének… Eszébe jutott, hogy Sathu mikor arra jártak kaktuszukból nyerte ki a folyadékot... Az emlékre sírhatnékja támadt ezért gyorsan máson kezdett gondolkodni. 

 Tristramban talált még öt nyílvesszőt így összesen már tíz volt. Nem nagy fegyver egy démon ellen, de a semminél több. 

  Nyerget nem talált ezért szőrén kellett megülnie a lovát, de ez nem okozott problémát, mert ez volt az első dolog amire Kirshu megtanította mikor visszavitte a rendjéhez. A Démonvadászok Rendjéhez. Maradék gyerekkorát, már ha maradt ott töltötte, ott vált félelmetes harcossá, ott vesztette el szüzességét és onnan távozott 20 évesen, hogy beteljesítse bosszúját. Ami sikerült is, de, most újra az az érzés kerítette hatalmába. Bosszú és gyűlölet.

   -  A démonvadász két legfontosabb társa. – okította Vartuz a Rend vezetője.

 Abban a rendben mindenkinek olyan sorsa volt, mint neki. Halott szülők és bevégzésre váró bosszúk. Miután bevégezte visszajött Sathuval Tristramban és letelepedett. Vége lett az örök viszálynak, senki nem háborúzott, nem voltak démonok, mindenki boldog volt. A Démonvadászok Rendje feloszlott, ezért nem volt hová mennie, ahogy Sathunak sem. Hiszen Sathu barbár volt a barbárok pedig Arreat hegye körül éltek ahol a Világkövet védték, a mágikus drágakövet, ami fenntartja az egyensúlyt vagy valami ilyesmi. Ott vívtak egy véres csatát Baalal a Pusztítás Urával, akit végül legyőztek, de a Világkő széttörésével járó robbanás elpusztította a barbárok többségét a többiek pedig szétszóródtak. Ez akkor volt mikor még 6-tan voltak: ő, Sathu, Sisor, Nufar, Kithar és Jurzon.

  Történetesen most is egyikükért ment Lut Gholeinbe. Meg persze a bosszúért. 

 Addig szereznie kell egy számszeríjat vagy kettőt. Ugyanis a démonvadászok hagyományos fegyvere a számszeríj volt.

  Meg a bólák és különböző robbanó csapdák. Mindet kidobta mikor vége lett a háborúnak. Hisz ki akart egyáltalán a harcra gondolni miután mind a 7 Pokol Urát megölték? Akárhogy is majd készített belőlük Lut Gholeinben mert ismert ott egy jó piromantát. 

  Ahogy ment az úton a táj körülötte egyre kopárabb és sötétebb lett.  Hát persze hisz Lut Gholeint ötven kilométeres körzetben homok vette körül. Pár pillanat múlva olyan sötét lett, hogy az orráig alig látott ezért megállította a lovát, leszállt és elővette a tűzifát, amit még reggel szedett. Felesleges félni attól, hogy  meglátják a tüzet, mert, ha vannak démonok a közelben azok már rég észrevették a szagáról és a hangokról, amiket adott. Ráadásul lassan vége az ősznek és nem akart fagyott démonétel lenni. A tűz meggyújtása nem okozott gondot. 

  A rendjében fontos lecke volt a vadonbeli életre való felkészítés, amibe beletartozott a tűzgyújtás, botanika (nehogy valaki megmérgezze magát), főzés (az egyetlen dolog amit Sellaria ki nem állhatott) meg persze a vadászat és halászat elsajátítása. Emlékezett, hogy amikor legelőször lőtt íjjal éppen eltalálta  a bokrok közt vizelő tanárát. Azt a verést sosem felejtette el. Furcsamód az emlékre felnevetett. Először azóta hogy...

Zajt hallott a bokrok közül.

Felvette a földről az íját, nyilat tett a húrra, majd felugrott helyéről és szembenézett betolakodójával.

A bokorból egy hatalmas lény ugrott elő. Mint egy hatalmas béka úgy szökkent Sellaria felé, olyan gyorsan, hogy annak még megfigyelnie se volt ideje. Még éppen időben vetődött jobbra hogy kikerülje a szörnyet. A lény majdnem beleesett a tűzbe, de még időben megállt majd megfordult, hogy újabb rohamra induljon ám ekkor egy nyílvessző fúródott a szemébe, amit egy másik követett a homlokába.

- Mindig a fejére célozzatok. - jutottak eszébe Kirshu szavai.  

Sellaria nézte, ahogy a lény elkezd valamilyen embertelen hangon óbégatni majd egy furcsa táncot lejtve a földre zuhan.

Most hogy jobban megfigyelte látta, hogy a démon fején két szarv van, hátul a farka pedig olyan, mint egy nyúlé. Ez kétségtelenül egy...

 Túlságosan belemerült a szörny tanulmányozásába és későn vette észre a mögötte osonó démont. Mikor hátrafordult elsötétült előtte a világ. 

Vivere Militare Est IV. rész

Vivere Militare Est II. rész.

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem második része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.


Az előző rész: Vivere Militare Est I. rész

II. fejezet Lut Gholein

-          Hallottad hogy feldúlták Tristramot? - kérdezte egy vékony hangú sovány férfi némi déli akcentussal a hangjában. 

-          Persze mindenki erről beszél. - válaszolta egy mély hanggal rendelkező férfi akinek hasa csoda hogy nem szakította ki az asztalt.

-          Egyesek szerint démonok voltak. - folytatta a vékony hang tulajdonosa némi ijedtséggel.

-          Ja persze én meg a császárnővel basztam tegnap. - mondta a másik miközben meghúzta a sörét

-          Miért ne lehetne igaz? -kérdezett vissza  a sovány. 

-          A démonok már 20 éve eltűntek amióta legyőzték a Pokol Urait. - mondta a nagy pocakos férfi.

-          De mi van ha visszajöttek? - kérdezte a vékony hangú már tiszta félelemmel a hangjában.

-          Persze a semmiből. - mondta a másik egy kis kuncogással a a hangjában.

-          Komolyan mondtam. Azt pletykálják Diablo megint a földön jár.

-          Az emberek sok mindent mondanak. Van aki azt mondja látta Westmarch királyát az éjjeli edényében egy  másik szerint az ágya alatt démon kapu van a harmadik meg zombikról hablatyol.  

-          Akkor kik gyújtották fel Tristramot? - kérdezett vissza.

-          Westmarchiak. Vagy egy fél őrült,  mit tudom én? De az biztos, hogy nem démonok. - zárta le a vitát miközben ismét meghúzta a sörét.

-          Azt mondják a lemészárolt embereket feltámasztották. - motyogta utolsó próbálkozásul.

-          Hah! ahhoz hogy valakit feltámassz hosszú éveket kell gyakorolni- szólt közbe a beszélgetésbe Nufar.

-          Kopj le te balfasz. - mondta a nagy hasú és poharával felé intett. 

Nufar inkább eloldalgott a kocsma másik oldalába.
  Ha a csontvázaim itt lennének nem szórakoznának velem. Amikor még én voltam a hírhedt Nufar Tashtu a nekromanták királya az Ezer Szörny Ura. De ma már nem vagyok olyan fenséges valljuk be. - gondolta miközben a helyiség gyér gyertya világításában keresett egy üres helyet. Végül talált egy eldugott sarkot amit alig világított meg fény.  

 A kocsma ablakának üvegéből egy koszos és szegényes alak nézett vissza rá hosszú barna haja ma már fehérré és mocskossá vált.
  Sokkal jobb volt azokban az időkben mikor még voltak démonok. Nyugodtan tudtam űzni az ipart. De amióta Diablo halott a nekromanciát betiltották és el kezdték üldözni az összes megmaradtat. Szerencsére én megmenekültem De mire mentem vele? - kérdezte magától.  Egyetlen dologhoz értettem: a nekromancia. De micsoda nekromanta voltam! Egyszerre tudtam feltámasztani 100 embert  sőt még az állatokkal is boldogultam hogy a szörnyeket ne is említsem. Micsoda idők voltak! - merengett Nufar 
  Ami után Diablot elpusztítottuk és békét hoztunk a világra elosztottuk a jutalmat és mindenki ment a maga útjára aztán boldogan élt. Legalábbis majdnem mindenki. 

  Ahogy hallotta Sellaria visszament azzal a barbárral Tristramba.

Már az úton is alig bírtak egymással. Emlékezett mikor arra ébredt éjszakánként, hogy azok basznak a takarók alatt.
  Az a szent fazék Kithar meg visszament imádkozni Zakartuba vagy hova. Aztán ott volt még Sisor a varázsló-kurva. Mindig is megvetette a tudományomat mintha az ő tűzgolyói meg villámai jobbak lennének. És még volt valaki. Igen az a bérgyilkos. Juhta? Nem. Juhar? Ki emlékszik? A lényeg hogy mindenki boldog lett csak én nem. - kesergett magában.
  A rendjébe nem tudott visszatérni, mert azt felosztották mikor betiltották a nekromanciát. Így a tudományát se tudta használni. A pénzből, amit szerzett eléldegélt, valameddig de a 20 év alatt gyorsan elfogyott. Egyszer feltámasztott egy halott nőt akit talált az utcán és gondolta kurvának használja de a városi őrség  elkapta és csak a neve említésére engedték szabadon.
Hasa nagyot kordult.
  Már egy napja nem ettem. Mostanáig sikerült alkalmi munkából feltartania magát. Rakodások a kikötőnél, vagy takarítás előkelőségeknél. Egyszer odáig kellett lealacsonyodnia, hogy a seggét árulta...
  Semmi értelme a múlton és az ilyen hülyeségeken gondolkodni. - csattant fel magában A régi dicsőségtől meg nem lesz teli a gyomrom, úgyhogy ideje munkát találni- határozott Nufar. Felállt a helyéről és kicsoszogott a kocsmából. Az utcán egy emelvényen férfi ordibált kereszttel a nyakában

- Itt vannak! Eljöttek értünk! Először Tristramot rohanták le! Most mi következünk! Halljátok? Beteljesül a világvége…- nem tudta befejezni, mert egy tojás képen találta.

  Démonok… - gondolta Nufar miközben átvágott a téren - ők nem látták ahogy Diablo a Terror Ura a saját vérében fuldokol miután Sellaria nyila nyakon találta. Na persze én is részt vettem a csatába, vagyis a csontvázaim. Eszébe jutott a kép, ahogy ezer szörnye felmászik Diablora és elkezdik harapdálni meg ütlegelni. A Terror Ura alig tudta őket lecsapkodni. Egészen addig amíg rá nem jött hogy ha a földön fetreng akkor könnyen megszabadulhat tőlük. Ez a legnagyobb probléma a Pokol Urakkal: tudnak gondolkodni. 
  Nufar kiért a piacra ahol gyerekek futottak ide-oda, öregasszonyok veszekedtek a halon és az esti mulatozásból megmaradt férfiak aludtak a padokon. Mert tegnap ünnepelte a város Jerhyn őexcellenciájának a születésnapját. A piactéren 50 elefánt vonult végig 50 oroszlánnal hirdetve hogy őexcellenciája hány éves lett. Ráadásul még egy kígyó embert* is bemutattak látványosságul.
  Ó hogy nyalná ki a seggem őexcellenciája - gondolta magában Nufar. Emlékezett hogy esedezett őexcellenciája mikor azt kérte tőlük hogy szabadítsák meg városát a démonoktól. Miután legyőzték Durielt a Fájdalom Urát és felszabadították Lut Gholeint Jerhyn megígérte hogy bármikor rendelkezésükre áll. Én meg el is hittem. Mikor Nufarnak elfogyott a pénze azonnal Jerhynhez sietett hogy behajtsa az adósságát ám amikor elmondta óhaját ahelyett hogy pénzt adtak volna neki, Jerhyn intett őreinek azok pedig lefogták miközben egy harmadik hasba vágta majd a fejébe térdelt.
- Ez jár annak aki hamis személyazonossággal járul őexcellenciája elé- szónokolta közben Jerhyn patkányarcú heroldja. Nufar két ütés között rápillantott őexcellenciájára. Arca nem árult el érzelmet de szemeiben káröröm csillogott.
A verés után kidobták a palotából és megmondták hogy a közelébe ne jöjjön.
  Azóta a palota közelébe se ment.
Lehet hogy így elvesztettem a maradék büszkeségemet is de inkább élek büszkeség nélkül mint hogy meghaljak büszkén- gondolta miközben a kikötőhöz ért.  

   A kikötőnél kapitányt keresett, aki fizet neki a rakodásért vagy bármiért.
Éppen meg akart valaki szólítani, amikor hallotta, hogy egy őr a falakról kiabál

- Kapukat becsukni! Ellenség közeledik! 



*Kígyóember: Emberek akiket varázslók kígyókká változtattak. A nagy háború során a Pokol Uraival egy oldalon harcoltak.

Vivere Militare Est III. rész

Vivere Militare Est I. rész

Elöljáróban annyit hogy ez egy fantasy történet lesz ami a Diablo-játék világában játszódik. Viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez. Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

I. fejezet Tristram

            Sellaria nézte, ahogy a szarvas a halál tusáját vívja. A feje ide-oda rángatózott a fűben a lábai a földet kaparták mintha ezzel ki tudná szedni a szívébe álló vesszőt. Leengedte az íját és elégedetten nézte, ahogy lassan kimúlik az állat. Jó nagy példány volt. Ebből elélünk pár napig. Odament a testhez és elővette a kését levágta a fejét és a lábait majd a maradékot gyakorlott mozdulatokkal elkezdte lenyúzni. Hosszú ideig eltartott mire végzett talán másfél órába telhetett. Utána nekiállt felvágni az állatot a húsdarabokat pedig a két kosárba tette amit hozott. 

   Miután végzett, íját vállára vetette és elindult hazafelé.
  Már alkonyodott. Jó lesz sietni. Na, nem mintha félne, a sötétségtől csak nem lenne szerencsés bele futni pár erdei rablóba. Meg a sötétség eszébe juttatta a régebbi időket. Amikor még a Pokol Urai Menedékföldét járták és örök rettegésbe tartották a világot ráadásul millió számra ölték az embereket. Azok az idők már elmúltak , ne is gondolj rájuk. Most már béke van és nekem sikerült betöltenem a lelkem helyén lévő lyukat, köszönhetően Sathunak.- gondolta pozitívan miközben egy dombra kaptatott fel.

 Orrát enyhe füstszag csapta meg de különösebben nem foglalkoztatta mert nyilván valaki tüzet rakott a közelben.

  Mikor egy a tegnapi esőből maradt pocsolyába nézett látta ahogy egy izmos testalkatú körülbelül 40 éves szőke hajú nő nézz vissza rá kezében két kosárral teli szarvashússal. Messziről nem látszott olyan jól de ha valaki közelebb ment hozzá láthatta az arcán lévő még alig észrevehető ráncokat. Meg persze a sebhelyeket. Vágások okozta sebeket és hegeket az arcán, homlokán, karján, lábszárán nem is beszélve a hátáról és a hasáról. A sebek nélkül szép nő lett volna de azok kölcsönöztek neki valami vadságot és könyörtelenséget amitől a legtöbb férfi megijedt. Kivéve Shathut. - gondolta és eszébe jutott mikor először találkoztak a nővérek táborában.

   Kora reggel volt mikor Sellaria  a táborba lovagolva egy ismeretlen, nagydarab alakot látott meg a sátránál. A tetoválásai és öltözéke (ami egy övből és ágyékvédőtől eltekintve nem volt) alapján barbárnak ítélte és ez be is igazolódott. Amikor Sellariát meglátta jó pár pillanatig tartott míg végigmérte őt a férfiak pásztázó tekintetével és egyszer csak elnevette magát. Sellaria akkor még csak furcsának találta a férfit bár azt be kellett ismernie hogy jóképű és volt benne valami egzotikus ami a nyugati férfiakból hiányzott. Meg persze ahogy a nyugati nyelvet törte.

 - Te vagy ki? - kérdezte akkor azzal az érdekes északi kiejtéssel miközben rá mutatott.

 - Az ki vagy te. És Sellaria vagyok. - mutatott magára.

 - Serralia? - kérdezte a homlokát ráncolva.

 - Sellaria. Nem Serralia. - mondta lassan. 

  Miközben egyik nap a véres mocsári barlangnál küzdött azokkal a lényekkel és éppen kifogyott a nyílából már majdnem elővette volna tőrét hogy még meg tudjon ölni pár rohadékot mikor egy borzasztó csatakiáltással kísérve, Shatu ugrott a szörnyek és ő közé. Két hosszú kardját előrántva mint egy tornádó söpört végig azokon. Varkocsa mint egy ostor csapott ide-oda. Sellaria csak állt és a döbbenettől meg sem tudott moccanni. Miután az utolsó lény is a földre került a barbár leült egy kőre, kardjait a földre tette majd a plafon felé emelte tekintetét és elmormolt pár szót északi nyelvén.
  Ezek után elővett egy rongyot az övéről és először az egyik majd a másik kardot tisztította meg. Sellaria eközben magához tért döbbenetéből és leült mellé miközben megbabonázva nézte  hogyan szöszmötöl a barbár. 

 Ez után az eset után együtt ölték őket és Sellariának volt alkalma viszonoznia a barbár segítségét. Mivel elege lett már a férfi értelmetlen nyelvtöréseiből elkezdte neki megtanítani a nyugati nyelvet. Minden fáradt és öldökléssel teli nap után egy újabb leckét vagy szót tanultak, Shatu beszéde pedig rohamosan javult. Körülbelül egy hónapig ment ez így amikor újabb bajtársakkal bővült kétszemélyes csapatuk. Mire megtisztították a nővérek monostorát már hatan voltak de ő és Shathu szinte mindig egymás mellett lovagolt és lassan egy takaró alatt aludtak.

  Sellaria már majdnem felért a dombra a füstszag pedig egyre erősödött.

Most pedig már egy fedél alatt is alszunk. - gondolta,miközben a nap már a horizont alá siklott és az erdő körülötte egyre jobban elsötétült. 

  Mikor felért a dombra elakadt a lélegzete. Az egész falu lángokban állt.

  Mi a picsa…? - gondolta kétségbeesetten Nem lehet, hogy megint megismétlődik. Mint akkor 30 éve…               

 Még most is emlékezett, amikor 10 évesen a tűzifagyűjtésből hazamenve látta, ahogy a faluját elemésztik a lángok a családját és a falu népét pedig lemészárolják… Nem lehet… azok már húsz éve eltűntek én is ott voltam mikor az utolsó meghalt. Történetesen ő adta le az utolsó lövést arra a… Pánik félelem kerítette hatalmába. Ezek biztos ellenséges katonák vagy rablók. Igen biztos, azok már eltűntek. Mindegy kik tették a lényeg, hogy valamit tenni kell.

  Eszébe jutott, hogy 10 évesen úgy bámulta a lángokat, hogy észre se vette mikor az egyik közeledett felé. Egy hatalmas lény volt karmokkal a kezén és lábán hatalmas hasa pedig szinte kipukkadt. Emlékezett mikor Kirshu nyila átlőtte a fejét és emlékezett a fekete vére, ami kifröccsent belőle. Most nincs idő ilyenekre. Valamit tennem kell. Letette a húst, íját pedig levette válláról. 5 nyílvessző. Ez van, ennyivel kell beérnem.

 Lefutott a dombról és megközelítette a falut. Eddig még senkit sem látott. Lehet, hogy már elmentek… viszont akkor az azt jelenti. Nem… nem szabd, erre gondolnom ő biztonságban van. Biztos megölte mindet, mint régebben. Mint amikor Caldeumban voltunk. Az emlék mosolyt csalt az arcára. A  falu lángol, és most van, kezdem nosztalgiázni? Hozzásimult a kovács műhelyének falához, amit nem ért el a tűz és kinézett az útra. A lángok furcsa árnyékokat vetettek, amik csak még rémisztőbbé tették a látványt. Mindenhol testek hevertek. Az egyikben a kovács izmos testét fedezte fel. Egy másik kísértetiesen hasonlított Öreg Patére.  Ne foglalkozz velük. Ezek csak testek.

   Mindegyik testet kivételesen nagy brutalitással végezték ki. Volt, amelyiknek a fejét vágták le, egy másiknak kitépték a beleit megint egy másiknak leszakították a végtagjait. Óvatosan körülkémlelt a másik irányba is de ott is csak testeket látott. Voltak köztük gyerekeké is. Elég kegyetlen katonák, talán Westmarchból jöhettek vagy talán… nem, azok nem léteznek többé. Felejtsd el azokat te hülye! Óvatosan ki jött a fal takarásából íját készenlétben maga elé tartotta. Egy lélek sincs itt. Hangtalanul osont háztól házig kikerülve a testeket és a tüzeket. Ne nézz rájuk! Ha nem nézel, oda ott sincsenek.

  Felmerült benne az emlék amikor Kirshuval és vadászaival belovagolt a falujába. Legalábbis ami maradt belőle. Pontosan így nézett ki mint most ez.

- Hol laktál leány?- kérdezte Kirshu

- Ott.- mutatott Sellaria egy faházra, illetve ami maradt belőle. Az egész leégett csak pár gerenda maradt, amik kibírták a tüzet. Ahogy közeledtek meglátott egy testet azon a helyen ahol a kályha volt. Előre futott át a hamun és üvegszilánkon. Emlékezett hogy akkor egy üvegszilánk a lábába fúródott de nem érdekelte. Az apja holtteste a hátán feküdt szemei hiányoztak beleit pedig kitépték. Sellaria a látványtól elhányta magát aztán elkezdett sírni. Hallotta, ahogy Kirshu mögötte köp egyet a hamura. Aztán felrántotta a padlóról és pofán vágta.

- Hé, hagyd abba! Meghalt, érted? Nekünk nincs erre időnk. Keresd meg az anyádat is aztán húzunk a picsába.

Felkelt és körülnézett. Az anyja a konyhában feküdt hason és széttárt karokkal. Megfordította és látta, hogy levágták a melleit és az orrát. A kék szemei a semmibe meredtek. Ismét hányt egyet.

- Na, mehetünk?- kérdezte Kirshu az oszlopnak támaszkodva

Sellaria szó nélkül követte őt szívében jeges elhatározással.

   Felejtsd már el baszki! Meg kell keresnünk Sathut! A házuk a falu másik végében volt ezért át kellet vágnia a téren. Ott szörnyű kép fogadta. Körben 7 felakasztott test himbálózott, beleik kilógtak a hasukból. Ezek nem emberek voltak… ezek… ohhh fogd, be igenis tudnak ilyen kegyetlenek, lenni az emberek - gondolta, bár nem egészen volt biztos ebben. Gyorsan átvágott a téren. Most már futott. Már biztos elmentek különben nem állítottak volna akasztófákat. Mikor a házuk romjához ért látta, hogy egy test hever az ajtó helyén. Shathu! Ne ez nem lehet! És körülötte holttestek, de nem emberi holttestek. Ezek…

- Kik tették?- kérdezte azon az estén Kirshut.

- Nem kik, hanem mik. Azok a lények…

Démonok.

Vivere Militare Est II. rész