Vivere Militare Est X. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem tizedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

X. fejezet. Mennyország

 A hatalmas arannyal bevont ötszög alakú teremben mind az öt falon lévő egy-egy ablakból sugárzott be egy-egy ragyogó fénysugár, amik teljesen visszaverődtek az öt színarany székről, amik egy ötszög alakú szintén arany asztal egy-egy oldalán álltak.

Mindegyik fal, ablak, fénysugár, és szék ugyanúgy nézett ki kivéve a jelek, amik az ablakok fölé voltak vésve és az alakok, akik a székeken ültek.

- Valamit tennünk kell az ügyben. – szólalt meg egy nő földöntúli hangján az egyik lény, akinek vállai  alatt két vakítóan fehér szárny tört elő. Arcát ugyanolyan fehér csuklya fedte és egész megjelenéséből fény sugárzott. Arany övén egy kard lógott, amire cirka betűkkel véstek valamit. Ablaka fölé egy horgonyt véstek.

- Auriel, már így is túl sokat tettünk az emberi fajért és nézd meg hova jutottak. – szólt nemes hangján a mellette ülő lény, akinek szintúgy szárnyak jöttek ki vállai alatt, de azok aranyszínűek voltak arcát pedig aranymaszk fedte feje fölött pedig glória ragyogott. Öltözéke a legnemesebb aranyból készült páncél volt. Ablaka fölött kard fénylett.

-Ha az emberi faj nincs mi már mind hallottak lennénk! – vágott vissza az Aurielnek hívott nő. – Az emberi faj segített rajtunk itt az idő, hogy viszonozzuk.

-  Diablot meg tudtam volna ölni magam is! – mondta dühösen a maszkos lény.

- Aurielnek adok igazat – szólt közbe egy egyszerű hangon az Auriellel szembe ülő alak, akinek nem voltak szárnyai és sötét bőrű arcát nem takarta semmi sem. Egyszerű arany öltözetet viselt fehér köpennyel. Övén a nőhöz hasonló kard lógott. Ablaka fölé egy baglyot faragtak.

- Mégis mit akartok kezdeni? Le akarjátok vinni az Égi Sereget, hogy megküzdjön a démon szörnyeivel és ezzel újra  elkezdjük az Örök Konfliktust? – kérdezte a maszkos lény.

- Meg kell állítanunk a démonokat. Ha végeztek az emberek a világában a démonok úgyis a mennyek felé fognak nézni – mondta a sötét bőrű lény.

 -  És ha ez megtörténik, senki sem fogja tudni őket megállítani. – tette hozzá Auriel.

      A maszkos alak bosszúsan nézett a két másikra és a negyedik tag felé fordult, aki eddig nem szólt a beszélgetésbe.

  -  Ithereal, neked mi a véleményed? – kérdezte a vele szembe ülő lényt.

      Az alak, akinek két ezüst szárny állt ki a két válla alól, és akinek az arcát csuklya fedte elővette tekercsét és belepillantott.

- A tekercs szerint nem Diablo tért vissza, hanem valami gonoszabb és hatalmasabb, de a tekercs sem tudja teljesen elmagyarázni mintha olyan ősi és gonosz lenne, hogy valószínűleg ő előtte születhetett

    A harc kimeneteléről csak annyit ír, hogy az egész univerzum sorsa múlik rajta és a végeredménye minden élőlény halála lesz, kivéve persze a démonokat. – mondta Ithereal közömbös hangon majd eltette tekercsét és hallgatásba burkolózott. Ablaka fölött egy tekercs volt festve.

- Ha nem segítünk az embereken ez is fog történni – mondta Auriel majd körbenézett a többieken. A maszkos az asztalon dobolt és elmélyülten gondolkodott miközben figyelte a többieket. A sötét bőrű lény nyugodtan ült és becsukta a szemét. Ithareal pedig egyszerűen csak ült mintha nem is lennének ott a többiek. Az ötödik szék, aminek ablaka fölé mérleget véstek üres maradt.

- Nem. – mondta ki végül a maszkos alak – Nem engedem át az Égi Sereget, hogy feláldozzák magukat holmi emberekért. – mondta eltökélten.

- Imperius… - szólt a sötét bőrű.

- Nem – válaszolta az dühösen- Már így is túl sok angyal halt meg a harcokban. Ameddig lehet, elkerüljük a harcokat.

- Én lemegyek- határozott a sötét bőrű alak és fel is állt majd az ajtó felé indult.

- Tyrael – szólt utána Auriel – Én is veled megyek. Nem mehetsz egyedül. 

- Neked a reményt kell fenntartanod, de a bölcsességet el, kell vinni az embereket ha már igazságot nem, tudunk adni- nézett szomorúan az üres székre.

Mielőtt kiment volna hátranézett és egyenesen Imperiusnak címezte szavait:

- A Hősiesség Arkangyala… inkább a gyávaságé. – mondta majd kiment a teremből. 

Vivere Militare Est IX. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem kilencedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
  Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VIII. rész

IX. fejezet Lut Gholein

 Nufar ürülék és vizelet meg rothadó hullák szagát érezte. Nem tudják ezt takarítani? – gondolta a nekromanta fintorral az arcán. 

 A boltíves alagút közepén futott a Szar-folyó ahogy Nufar magában nevezte, két oldalt pedig keskeny járda volt. A baloldalon mentek ahol Nufar szerint kevesebb mocsok volt. Előtte és mögötte csontvázai mentek, akik már tízen voltak. Hogy ha a kutyát nem számoljuk, ami éppen a vízre vicsorgott. Talán vízi démont észlel, bár kétlem, hogy akár egy démon is el tudna itt élni. Persze a Kráken minden körülmények között elél a Dente-hal pedig kifejezetten ezekre a körülményekre szokott ugyanis az vizelettel és ürülékkel táplálkozik, sőt azt is használja fegyverként –gondolt bele megborzongva Nufar – Inkább megküzdenék a Hét Pokol Urral, mint egy csapatnyi ilyennel. 

 A látási viszonyok miatt hozott magával egy fáklyát, ami már kezdett kialudni szóval sietősebbre fogta a tempót. A csontvázaknak nem kellet fény, mert azoknak a szemük (illetve a szemüregük) minden körülmények között működött. Eredetileg csak minimális látással és hallásal rendelkeztek, ami arra pont elég, hogy az ellenséget megtalálják, de Nufar továbbfejlesztette Hargoth a nagy nekromanta módszerét ezért az ő csontvázainak olyan, sőt jobb érzékszervei voltak, mint az embereknek. Mert például láttak a sötétben és a szaglásuk egy kutyáéval vetekedett. Hát igen ez az egyetlen, amihez tényleg értek – gondolta büszkén. 

 Erről eszébe jutott, amikor 14 évesen apja beadta a nekromanták rendjébe, mert 3 testvéréhez nem akart még egy éhes szájat és Nufar elég beteges gyerek volt így még hasznát se vették. Bár ő ezt akkoriban nem sejtete.

A rendház kapujánál apja egy mondatot mondott mielőtt elment:

- Ez jobb hely lesz neked annál, mint amit én tudni adnék. – mondta akkor és csak Nufar évekkel később jött rá, hogy mi is az igazi jelentés.

Tizennyolc éves koráig csak a rend egyik takarítója és kisegítője volt, de amikor hallotta, ahogy két nekromanta beszélget rájött apja szavainak jelentésére.

- Mi történt azzal a korcsoddal? – kérdezte az egyik a másiktól

- Inkább elkergettem az erdőbe, nem volt szívem elvágni a torkát. Jobb hely lesz az neki, mint amit én tettem volna vele.- mondta másik és akkor Nufarban egy szörnyű gondolat támadt.

 Azonnal a fő nekromanta irodájába csörtetett és követelte, hogy vegye fel a tanoncának.

 A szoba maga elég egyszerű volt. Középen egy asztal előtte egy szék mögötte pedig egy nagy támlás fotel, ami a főnekromanta  ”trónja” volt. A falakat körbe polcok borították rajtuk üvegekkel bennük pedig furcsa zöld, lila és kék folyadékok voltak. Egy kisebb asztal is állt a sarokban, amin kémcsövekben kezek és szemgolyók voltak. A főnekromanta az asztala mögött ült és épp írt valamit. 

 Az öregember felnézett és először meghökkenve nézett rá majd mélyen a szemébe nézett és megszólalt:

- Látom, van benned kurázsi, és ahogy elnézem elég határozott is vagy. – mondta elgondolkodottan– De mondd, miért akar egy egyszerű takarítófiú hirtelen nekromanta lenni? – kérdezte érdeklődően.

- Szeretnék valami hasznosat tenni – mondta némi habozás után.

A rendvezető összehúzott szemmel nézett rá.

- Rendben. Holnap reggel legyél az irodámban. – mondta némi gyanakvással a hangjában.

Azzal kiintette a fiút.

Nufar emlékezett mikor a következő reggelen kopogott az ajtón és az magától kinyílt. A fő nekromanta éppen egy könyvet lapozgatott, amikor belépett. 

 Érdeklődve emelte fel pillantását.

- Tudod mi ez? – kérdezte.

A fiú megrázta a fejét.

- A nekromancizmus története, avagy a nekromanta rend alapítása Hargoth fő nekromanta tollából. – rázta meg felé a könyvet. – Többnyire értelmetlen hablagy és semmi fontos információt nem tartalmaz, de muszáj megismerned rendünket. –mondta miközben Nufar leült az asztal előtti székre.

- El kell olvasnom? – kérdezte.

- Dehogy. Nem akarom, hogy meghalj –mondta majd nevetett saját viccén – Röviden összefoglalom. – megköszörülte a torkát majd folytatta. – Nos, körülbelül 400 évvel ezelőtt Hargoth boncmester észrevette, hogy a természet energiáival visszafordítható a halál hisz az annak a következménye. Ezt gyakorlatba ültette és ez az, amit ma nekromanciának nevezünk. Ezt a tudást tovább adta és megalapította a nekromanta rendet, ami az óta is működik. Igen, ám de mit takar a természet energiája kifejezés? – kérdezte költőien.

- Minden egyes élő organizmusban vannak bizonyos sejtek, amit mi életsejtnek nevezünk. Ezek a sejtek  szabad szemmel nem láthatóak, és ugyanott termelődnek, mint a többi sejt. Az élő szervezetben semmi haszna sincs. Felvetül a kérdés miért termeljük őket mégis. Nos mint azt tudod az emberek azon angyalok és démonok gyermekei, akik megunták az örök konfliktust ezért létrehozták világunkat, hogy itt békében élhessenek. A démonokban megtalálható életsejtek így bennünk is termelődnek.

- A démonoknál mi célt szolgál? - szólt bele Nufar.

- Irányítást. A Pokol Urak minden démonba beletették ezeket a sejteket, hogy irányíthassák velük a démonokat az angyalok ellen. -mondta - Na de visszatérve a halál beállta után ezek az életsejtek megmaradnak, és akinek van elég gyakorlottsága az tudja őket irányítani. - szünetet tartott majd folytatta - Bizonyos eszközökkel és rituálékkal meg egy kis véráldozattal a sejtek rávehetők a mozgásra. Minél több az életsejt egy testben annál több vérre és annál bonyolultabb rituálékra van szükség, ergo minél nagyobb egy test annál nehezebb feltámasztani. Hisz a halált csak élettel lehet megfizetni. Már pedig a vérben lévő életsejtek kölcsönhatásba lépnek a hulla életsejtjeivel, ezzel feltámasztva azokat. Az irányításra is kell időt fordítani, mert én már láttam olyat, hogy egy nekromantát a saját hullái téptek darabokra. Ugyanis az irányításhoz nagy mennyiségű akaraterő és koncentráció szükséges – darálta el izgatottan az öreg nekromanta – az elkövetkező időben ezeket fogod gyakorolni, de emellett anatómiai, toxológiai és botanikai ismereteket is kell szerezned. Anatómia nélkül nem tudod melyik lényt érdemes feltámasztani és melyiket nem. A toxológia fontos hogy a feltámasztás során ne mérgezd meg magad, és hogy megismerd az ellenszereket.  A botanika  pedig a bájitalfőzéshez kell. – a rendvezető szünetet tartott majd folytatta – Sok nekromanta abbahagyja  tanulmányait, mert nem bírják kivárni az eredményt. Bízóm benne te nem fogod ezt tenni. – fejezte be mondókáját.

- Nem érdekel, mibe kerül akkor is nekromanta leszek. – mondta teljes elhatározással a hangjában.

- Pompás- villantotta rá mosolyát a nekromanta.

Ezek után kemény 5 év köszöntött rá, amit tanulással és gyakorlással töltött.  Két év múlva  már egyszerre fel tudott támasztani két hullát is a további három év alatt pedig tökéletesítette a csonttal való feltámasztást, amit Hargoth ideje óta senki sem próbált, de neki sikerült. Mikor végzett tudta, hogy még mesterét is felülmúlta, amit a többiek is tudtak így mikor az öreg utolsó álmába szenderült ő vette át a rend irányítását.

 Tessék apám megmutattam, hogy képes vagyok valamire vinni. Én vagyok a valaha volt legnagyobb nekromanta. Most már igenis érek valamit.

Egyik nap Nufar visszament szülőfalujába hogy apja szemébe mondja: Nem volt igazad.

Ám házukban idegenek laktak, akik a ház melletti sírhoz vezették őt. A síron apja neve állt. Mikor Nufar anyja és testvérei felől kérdezett azok csak megvonták a vállukat.

- Nem tudjuk mi azt. Mink csak ideköltöztünk. - mondták majd magára hagyták őt.

Nufar nézte apja sírját, de érdekes módon nem lett szomorú inkább csak dühös. Soha nem hittél bennem- gondolta magában- most pedig már halott vagy. Meg akartál ölni csak nem volt hozzá szíved ezért inkább mások gondjaira bíztál. Szörnyű apa voltál miért kéne, hogy sajnáljalak? - kérdezte magától majd kiköpött egyet és visszaindult  a rendbe.

Aznap éjjel mikor  aludni próbált állandóan apja hangja visszhangzott a fülében.

- Ez jobb hely lesz neked annál, amit én adhatnék. – mondta és mintha bánat lett volna a hangjában.

- Hagyj békén! – ordította vissza – Te már meghaltál! Tűnj el a pokolba!

- Jobb hely lesz, mint…

- Nem, hagyj aludni! Takarodj ki a fejemből!

- Jobb hely…

Aznap éjjel izzadságtól csatakosan ébredt és észrevette hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából.

- A sokk vagy pánik hatására a szív hevesen kezd verni- jutott eszébe, amit mestere tanított.

     Talán tényleg csak jót akart nekem… Nem. Ki akart nekem valaha is jót? A szüleim kirúgtak otthonról a barátaim pedig mind hallottak, már ha a csontvázakat lehet barátoknak hívni. – gondolta akkor keserűen.

Megrázta a fejét és abbahagyta az önsajnálatot. Észrevette ahogy a kutya megint ugatni kezd a csatornára.

Pozitív oldal. Ismét vannak csontvázaim és végre megint valami értelmeset csinálok. Ne foglalkozz a múlttal, mert az már elmúlt és különben is túl sötét csak elveszi az életkedvemet- döntötte el miközben egy a vízen lágyan ringatózó holttestet nézett.

Ebben a pillanatban egy csáp tört ki a vízből és rántotta le a Szar-folyóba a kutyáját.

Köpni-nyelni nem tudott, amikor újabb csápok húzták le a csontvázait.

Kraken? Lut Gholen csatornájába? Tudtam, hogy ez a dög mindenhol megél, de nem gondoltam, hogy ilyen délre is le tud jönni pláne nem egy csatornába. – gondolta miközben még egy csontvázát dobta a vízbe. Ha innen élve kijutok a csontvázaimat megtanítom úszni.

Már csak egy van.

A csáp ismét lecsapott.

Már csak én vagyok – gondolta miközben elkezdett futni az ellentétes irányba. Azt hiszem egy létrát láttam ott.

Egy nyálkás dolog csavarodott a lábára és elkezdte húzni visszafelé.

Nuaf hasra esett és kétségbe esetten próbált elkúszni előle.

 Egy másik csáp a nyakára tekeredett és lehúzta a csatornába. 

Vivere Militare Est X. rész

Vivere Militare Est VIII. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem nyolcadik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.
  Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01
  Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VII. rész

VIII. fejezet Valahol

  Sellaria lassan kezdett magához térni.

 Először ringást észlelt, ahogy jobbra-balra billeg a teste aztán mikor mozogni próbált rájött, hogy a kezei és a lábai hozzá vannak kötve egy bothoz. Lassan kinyitotta a szemét és maga előtt látott egy nagydarab démont, aki egy bot egyik végét vitte a vállán. Hátracsavarta a fejét amennyire tudta és egy démon hátával meg hátsójával nézett szembe, aki egy bot egyik végét vitte a vállán. Beletelt egy kis időbe mire rájött ugyanazt a botot viszik, és hogy a botra ő van rá kötözve. Szóval ez volt az a ringás. Lefelé fordította a fejét és észrevette, hogy meztelen. Körül próbált nézni amennyire csak tudott, de a kép nem volt éppen vidító. Körülüttök démonok masíroztak az erdőben. Némelyiknél volt dob és azt ütötték ritmustalanul. Próbált az előtte lévő démon mögé nézni, de az túl nagy volt, így hát feladta.

 Inkább az esélyein kezdte törni a fejét. Nézzük csak hátrányok: meztelen vagyok, megkötözve, fegyvertelenül, ja és egy horda démon vesz körül. Előnyök hmmm… még élek. Még. Amint kitisztult a feje tudta hova viszik. Már párszor látott ilyen menetet mikor még a háborúban harcoltak. Akkor általában elbújtak, amíg a menet el nem ment. Ő akart volna segíteni az áldozatoknak, de a többiek…

-  Nézzétek meg azt a lányt! Legfeljebb tíz éves – furcsamód mintha a tíz éves énjét nézte volna akkor – ha nem teszünk, valamit meghal- suttogta akkor a többieknek mikor láttak egy ilyen menetet elmenni a búvóhelyük előtt.

- Tudom drágám, hogy miken mentél keresztül- mondta neki akkor Sisor – de nem szabad, hogy szentimentális légy. Ebben a világban annak nincs helye. És különben is nem késlekedhetünk. Minél több kislányt mentünk meg , annál több időt adunk a Pokol Uraknak.– mondta azon a negédes hangon.

   A többiekre nézett. Nufar úgy tett mintha észre se venné a jelenetet és amint rápillantott talált valami érdekeset a földön. Jurzon úgy tett mintha aludna. Kithar pedig reggel óta elég furán viselkedett mintha észre sem venné, hogy mi történik körülötte. Még Shatu is szomorúan rázta a fejét. 

- Sajnálom drágám- mondta Sisor miközben megpróbálta megölelni de Sellaria arrébb lökte és elment a bokrok közé. Talált egy fát és leült rá.

Shatu utánament és leült vele szembe.

- Hogyan ölhetnénk meg Diablot vagy a testvéreit, ha még egy kislánynak sem tudunk segíteni? – kérdezte Sellaria dühösen.

- Nem tudunk mindenkin segíteni. – mondta Shatu bánatosan- Az a feladatunk, hogy megöljük Diablot ha nem tesszük meg még több démon és halott kislány lesz

- De ez a lány… szörnyű kínokat fog átélni. Honnan tudod, hogy az ő élete nem ér-e többet mint a többieké? – kérdezte bosszúsan.

- Nincs értelme ilyeneken gondolkodni. Megöljük Diablot meg a testvéreit és utána béke lesz. Nem tudunk többet tenni. Mi is csak emberek vagyunk. Tesszük a dolgunkat és hisszük, hogy jót cselekszünk és valami maradandót alkottunk. Ez a sorsunk. Hogy a nagyobb hatalmak alapján leéljünk egy életet és reméljük, hogy közben valamit elérünk.

Miután a menet elment megkérdezte Sisort mi lesz a lánnyal.

- Ó, drágám, ne is izgasd magad ilyenekért. - mondta a boszorkány mintha a gyerekét vigasztalná.

- Csak mondd el. – követelte Sellaria.

- Ha kívánod. – mondta kelletlenül Sisor – Nos, a lány áldozat lesz a démonok isteneinek.

- Áldozat? – kérdezte Sellaria suttogva.

- Igen. Raknak egy hatalmas tüzet, a lányt pedig fölé teszik és megsütik, mint egy malacot. Persze ezt mind nagy dobütlegelés és óbégatás során teszik. És utána a sámán démon ünnepélyesen megeszi az áldozatot.

 Sellaria egy napig nem evett semmit mintha ezzel a lányt nem égették és ették volna meg valahol. Lehet, hogy megszökött. Vagy talán elengedték.

Igen utána még cukorkát is kapott  a démonoktól.

 Már nem nagyon hitt a tündérmesékben, ahogy abban sem hogy élve megússza innen.

 De, talán hogyha kioldozom magam. Megpróbálta kiszabadítani a kezeit, de csak annyit ért el hogy kidörzsölte a csuklóját. A lábainál sem volt jobb a helyzet. 

 Talán ha kiáltoznék. - gondolta - Ja és majd valami mesebeli lovag megment. Sokkal valószínűbb, hogy ha valaki meg is hallja inkább a másik irányba fordul.  

Hiába itt fogok meghalni. 

 Inkább elgondolkodott, hogy mi történt vele az élete alatt.  

 Eszébe jutott a 10 év, amikor még éltek a szülei illetve a pár emlék, ami maradt. Igazából csak egy emléke volt abból az időszakból. Ahogy apja egyik éjszaka mesét mondott neki ő pedig elaludt alatta. Talán a bátor lovag meséje lehetett, aki legyőzte Diablot és elvette a király lányát.

 Westmarch kultúrájával szemben ahol sárkányokat győztek le a lovagok keleten mindig démonok szerepeltek. Shathu mesélt neki barbár történeteket, amiben nagy harcosok győznek le krakeneket és óriásokat. Eszébe jutott Shathu és elkezdett sírni. Miért ne, hisz valószínűleg úgyis meghal, akkor meg miért ne gyászolhatná meg így utoljára?

 Hirtelen megállt a menet. Minden hang elnémult egy dobszó sem hallatszott. Sellaria miközben sírdogált a nyakát nyújtogatta hátha meglát valamit, de továbbra is csak a démon hátsójával nézett szembe. Hirtelen egy nem túl nagy, de annál öregebbnek tűnő démon kúszott be a látóterébe és végigtapogatta a testét. Kezei nyálkásak voltak és ráncosak de Sellaria nem ellenkezett. Nem mintha tudott volna. Miután végzett intett a botjával mire a két démon felemelte a botot és rátette egy pár tartóállványra. Sellaria lenézett és alatta meggyújtásra váró fákat látott. Most már végképp elhatalmasodott rajta  a sírógörcs.

   A démon sámán morgott valamit a démonok visszataszító nyelvén majd ismét intett. A beszéd végén mintha valami nevetésszerűséget hallott volna. Az egyik démon egy fáklyával közel jött hozzá és a fákhoz tartotta azt. A fa lassan meggyulladt ezzel egy időben pedig a sámán felemelte botját a levegőbe mintha csak mutatni akarna valamit.

  Aztán hirtelen villám cikázott át az égen, ami egyesen a sámán botjába irányult. Egy másodpercig látni lehetett, ahogy a sámán rázkódik egyet aztán összeesett. A holttest előtt egy alacsony csuklyás alak tűnt fel.

  Ezalatt egyre több fahasáb gyulladt meg és Sellaria már érezte, ahogy melegedik  háta.

A démonok pár másodpercig nem reagáltak aztán őrjöngve rontottak az alak felé. A csuklyás ekkor elővett egy hosszú botot és fejbe kólintotta a túl közel jövő démonokat, akik az ütés után mozdulatlanná merevedtek.  Miután látták mi történt, a démonok inkább köröztek az alak körül, aki erre botjával a földre ütött mire villám jött ki belőle, ami egyik szörnytől a másikig cikázott, míg végül már csak a csuklyás alak maradt állva.

 Ez alatt Sellaria szó szerint a poklot élte meg. A háta égett, ahogy a feneke és combja is. Amikor azt hitte végre meggyullad eltűnt a fény, ami a lángból jött. Lenézett és látta, ahogy a saját megviselt tükörképe nézz vissza rá

Jég? – gondolta csodálkozva.

- Hosszú ideje már hogy utoljára találkoztunk – szólt a csuklyás alak egy vénasszony hangján- sokat változtál, de ahogy látom még mindig túl szentimentális vagy. Ugye, drágám? - mondta Sisor miközben hátrahajtotta a csuklyáját.

 Sellaria előtt ismét elsötétült a világ.

Vivere Militare Est IX. rész

Vivere Militare Est VII. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem hetedik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est VI. rész

VII. fejezet Travincal

  Az étkezdében ott volt mindenki. Darubi testvér a szakács, Adalbert testvér a templom gyógyítója,  , Erfuz testvér a lovak gondozója és persze Kithar a rend aspektusa meg az összes többi testvér. Ő az emelvényen állt és a testvéreket köszöntötte.

- Testvéreim a Fény világítsa meg lelketeket!

Egyetértő mormogás hallatszott.

- Mint hallhattátok egyik társunkat meggyilkolták. -  nyugtalan moraj futott végig a tömegen – Biztos vagyok benne, hogy a tettes nem közülünk való mert mellette felfestették Diablo jelét, az ötágú  csillagot. 

A tömegen nyugtalanság futott végig. 

- Igen ti is tudjátok mi volt az. – Drámai szünetet tartott – Egy démon – a szót úgy ejtette ki mint ha egy undorító bogárról beszélne.

  Várt, míg a zaj leülepedett aztán előrelépett az emelvényen és folytatta. 

 - Úgy tűnik eljött az idő, amire vártunk, a feladat, amivel az Úr bízott meg minket. A küldetés hogy kitisztítsuk a világot a gonosztól. - most már feljebb emelte hangját és tiszta fanatikusság égett a szemében. – Hogy legyőzzük a sötétség lényeit. Talán meghalunk, de legalább Fénnyel a szívünkben és a démonvértől csatakosan halunk meg. Jöjjetek velem testvéreim és a Fény dicsőségével teremtsünk egy olyan világot, amiről Akarat és az összes paladin álmodott.  Egy világot ahol az árnyaknak nincs hatalma, mert árnyak mindig lesznek és a mi feladatunk, hogy kordába tartsuk őket. Ez az, amire megesküdtünk, hogy megvédjük Akarat rendjét és a Fény hitét és hogy megöljük a démonokat. Ki tart velem a fény ösvényén? – kérdezte most már teljes átéléssel miközben kivonta kardját és a mennyezet felé mutatott vele.

  A padokról mindenki helyeslően ordibált és felemelte a karját egyetértésük jeléül

Sikerült- gondolta Kithar – meggyőztem őket. Őszintén nem voltam benne biztos, hogy mindannyian ennyire készségesek lesznek. Talán pár ökölrázásra és szitokra számítottam, sőt még pár nyílt lázadóra, is hisz lehet, hogy a biztos halálba sétálnak és Kurast nem volt messze innen, könnyen elfuthattak volna, ha akarnak. Talán el is fognak, de én  akkor is itt maradok és annyi démont ölök meg amennyit csak kell.

Csendre intette a tömeget.

- Örömmel látom, hogy mindannyitokban ennyire élénken világít a Fény. Itt az idő, hogy átbeszéljük a védelmi stratégiánkat. Mert ha egy démonnak sikerült bejutnia az azt jelenti, a többi is betud, vagyis meg kell erősíteni a védelmet.

  A továbbiakban felosztották az embereket és a feladatokat a falaknál. A rendnek összesen ötven paladinja volt ezek közül ötöt még nem kentek fel, de a kardjukat így is tudták használni. Az öt templomot négy oldalról fal vette körül. Az északi falnál a folyó miatt csökkentették az őrséget és átterelték őket a még mindig felújítatlan keleti falhoz. A nyugati és déli fal új kőtömbjeinél kevesebb őrt állítottak. A végére az északi falnál öt paladin, a keleti falnál huszonegy a déli és nyugatinál pedig tizenkettő-tizenkettő.  Kithar helye a keleti falnál volt. Természetesen a szakácsnak és gyógyítónak nem kellett egész nap a falon álldogálnia. 

 Élelmiszerből volt annyi hogy kibírjanak egy hosszabb ostromot, de a biztonság kedvéért küldöncöt menesztett Kurastba a hírrel hogy a démonok visszatértek és hogy kérjen még ellátmányt. A vizet a folyó biztosítja. 

 Összesen huszonöt lovuk volt, de ezeket inkább a kitörésekre vagy a vadászatra akarta fordítani. 

 Minden készen áll – gondolta Kithar miközben vacsoráját fogyasztotta (zsíros kenyeret vízzel) – felkészültünk egy hosszabb ostromra.

De mi van, hogy ha a testvéreid megtörnek?

Hagyj békén! – már megint előjött a hang, ami azóta az éjszaka óta kísérti. 

Azóta az éjszaka óta, amikor megpróbálta leszúrni a két istentelen rohadékot, de a bérgyilkos kölyök nem engedte. Nem értette, hogy a Fény vagy Akarat miért nem segített neki miért nem adtak neki erőt, hogy lesújtson arra a dögre? Mert le tudta volna abba biztos volt, de amikor belenézett a fekete szemeibe minden hite megingott és azt is elfelejtette, hogy mit akart csinálni a kardjával ezért inkább visszaaludt. Akkor nem segített neki a Fény. Akkor megingott a hite és ennek a hang lett az ára.

Nem. Akarat és a Fény velem van – hogy biztosra menjen felgyújtotta kezében a kenyeret.

Tessék. Itt van a Fény hatalma az örökké ki nem alvó tűz, amit csak nagy hit árán lehet elérni.

Fenéket hittel. Inkább gyakorlással.    

Pofa be.

De, hogyha a démonok…                                             

Mondom, fogd be!

De…

- Pofa be!- ordította üres szobájába

- Kithar jól…? – kérdezte egy hang odakintről

- Igen, igen csak… imádkoztam

- Aha. – nyugtázta a hang odakintről.

Inkább lefekszek aludni.

Álmában hangokról álmodott, amik ordibáltak a fülébe a Fényről és Akaratról. Ő csak annyit tudott vissza ordibálni, hogy ˝Pofa be!˝ Aztán elkezdett valami dörömbölni. Egyre hangosasban.

  Kithar kinyitotta a szemét és hallota ahogy valaki az ajtón dörömböl.

    -  Kithar! Támadás történt a keleti falnál!

    - Végre! –suttogta Kithar és arcára ördögi mosoly kúszott.

Vivere Militare Est VIII. rész

Vivere Militare Est VI. rész

Elöljáróban annyit hogy ez a fantasy történetem hatodik része. A Diablo-játék világában játszódik, viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez.

 Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

 Még annyit hogy története(i)mben fellelhető káromkodás és szexuális utalás, tehát ha az ilyesmi nem fér bele neked akkor ne olvasd tovább.

Vivere Militare Est V. rész

VI. fejezet Tristram

 Egy alak ásott a leégett falu mellett. Hosszú órákon át míg ásója valami puhába ütközött. Akkor lemászott és feldobta a testet majd felugrott és megnézte magának.

 Hmmmm… ez a test nagyon emlékeztet, valakiére csak tudnám kiére. Mintha valamelyik előző útitársamé lenne. Talán a barbár? –gondolta az idős hölgy miközben Shatu rothadt holteste fölé görnyedt. És vajon ki áshatta el? Mert csak ez az egy test van eltemetve.

 Felegyenesedett és elkezdte kémlelni a falut. Egy lélek annyi sincs itt. De ha ezt valaki elásta az azt jelenti, hogy valaki túlélte. És ha ő meghalt, akkor valószínűleg a másik…

-Grrrrrrrrrhhhhhh - hallotta a matróna egy bokor mögül

- Már rég nem hallottam ilyen hangot– jegyezte meg miközben hátrafordult és elővette 2 méteres botját, aminek tetején kristálygömb fénylett. - Gyere csak!- intett botjával a szörny felé, ami éppen akkor csörtetett ki a bozótból. Egy hatalmas félig bika félig béka benyomását keltette. Vészesen gyorsan közeledett.

Az öregasszony, amikor a szörny szarvai éppen hozzáértek volna eltűnt és a vágtázó szörny mögé került.

- Csak ennyire futja?- mondta miközben megfordult és egy tűzgolyót eresztett a szörny hátsójába.

Az erre embertelen hangot hallatott és körbe-körbe kezdett rohangálni.

A vénasszony egy darabig nézte a látványt aztán csettintett és a bikaszörny összeesett.

 Feltette botját a hátára aztán elindult megnézni Tristram romjait.

 Mikor legutóbb itt jártam is így nézett ki és ugyanilyen szörnyek pusztították el. Ki hitte volna hogy még visszajönnek? Talán nyitva maradt egy pokolkapu vagy tán valaki felélesztett egy Pokol Urat bár ennek elég kicsi a valószínűsége- morfondírozott magában az öreg nő-

 Az is lehet, hogy valaki kinyitott egy pokolkaput, de ahhoz nagy mágusnak kell lennie vagy nekromantának. Az anyóka megállt és elgondolkodott Talán az a kurafi… neki nincs elég ereje. - döntötte el magában.

A tér közepén hét akasztófa állt körben egymás mellet. Az agg asszony kuncogni kezdett. Hét akasztófa, hét Pokol Úr elég egyértelmű a jelzés. – gondolta miközben átvágott a téren. Tudtam, hogy magamnak kell megnéznem. A pletykák szerint itt halottak mászkálnak és minden sarokban démonkaput rejtettek e helyett kiábrándítóan üres és unalmas hely– méltatlankodott az aggastyán.

 De már most megérte eljönni. Most már tudom, hogy van egy túlélő, aki már sejtem is, hogy ki lehet…- gondolta a nyanya mikor kiért a faluból és az erdő felé indult. 

Vivere Militare Est VII. rész