Vivere Militare Est I. rész

Elöljáróban annyit hogy ez egy fantasy történet lesz ami a Diablo-játék világában játszódik. Viszont nem ragaszkodom teljesen az abban történtekhez csak magához az alapcselekményhez és a főbb karakterekhez. Ha valaki nem ismerné a játékot annak: http://www.diablohungary.hu/hirek/diablo-i/mi-az-a-diablo-_2012-04-01

I. fejezet Tristram

            Sellaria nézte, ahogy a szarvas a halál tusáját vívja. A feje ide-oda rángatózott a fűben a lábai a földet kaparták mintha ezzel ki tudná szedni a szívébe álló vesszőt. Leengedte az íját és elégedetten nézte, ahogy lassan kimúlik az állat. Jó nagy példány volt. Ebből elélünk pár napig. Odament a testhez és elővette a kését levágta a fejét és a lábait majd a maradékot gyakorlott mozdulatokkal elkezdte lenyúzni. Hosszú ideig eltartott mire végzett talán másfél órába telhetett. Utána nekiállt felvágni az állatot a húsdarabokat pedig a két kosárba tette amit hozott. 

   Miután végzett, íját vállára vetette és elindult hazafelé.
  Már alkonyodott. Jó lesz sietni. Na, nem mintha félne, a sötétségtől csak nem lenne szerencsés bele futni pár erdei rablóba. Meg a sötétség eszébe juttatta a régebbi időket. Amikor még a Pokol Urai Menedékföldét járták és örök rettegésbe tartották a világot ráadásul millió számra ölték az embereket. Azok az idők már elmúltak , ne is gondolj rájuk. Most már béke van és nekem sikerült betöltenem a lelkem helyén lévő lyukat, köszönhetően Sathunak.- gondolta pozitívan miközben egy dombra kaptatott fel.

 Orrát enyhe füstszag csapta meg de különösebben nem foglalkoztatta mert nyilván valaki tüzet rakott a közelben.

  Mikor egy a tegnapi esőből maradt pocsolyába nézett látta ahogy egy izmos testalkatú körülbelül 40 éves szőke hajú nő nézz vissza rá kezében két kosárral teli szarvashússal. Messziről nem látszott olyan jól de ha valaki közelebb ment hozzá láthatta az arcán lévő még alig észrevehető ráncokat. Meg persze a sebhelyeket. Vágások okozta sebeket és hegeket az arcán, homlokán, karján, lábszárán nem is beszélve a hátáról és a hasáról. A sebek nélkül szép nő lett volna de azok kölcsönöztek neki valami vadságot és könyörtelenséget amitől a legtöbb férfi megijedt. Kivéve Shathut. - gondolta és eszébe jutott mikor először találkoztak a nővérek táborában.

   Kora reggel volt mikor Sellaria  a táborba lovagolva egy ismeretlen, nagydarab alakot látott meg a sátránál. A tetoválásai és öltözéke (ami egy övből és ágyékvédőtől eltekintve nem volt) alapján barbárnak ítélte és ez be is igazolódott. Amikor Sellariát meglátta jó pár pillanatig tartott míg végigmérte őt a férfiak pásztázó tekintetével és egyszer csak elnevette magát. Sellaria akkor még csak furcsának találta a férfit bár azt be kellett ismernie hogy jóképű és volt benne valami egzotikus ami a nyugati férfiakból hiányzott. Meg persze ahogy a nyugati nyelvet törte.

 - Te vagy ki? - kérdezte akkor azzal az érdekes északi kiejtéssel miközben rá mutatott.

 - Az ki vagy te. És Sellaria vagyok. - mutatott magára.

 - Serralia? - kérdezte a homlokát ráncolva.

 - Sellaria. Nem Serralia. - mondta lassan. 

  Miközben egyik nap a véres mocsári barlangnál küzdött azokkal a lényekkel és éppen kifogyott a nyílából már majdnem elővette volna tőrét hogy még meg tudjon ölni pár rohadékot mikor egy borzasztó csatakiáltással kísérve, Shatu ugrott a szörnyek és ő közé. Két hosszú kardját előrántva mint egy tornádó söpört végig azokon. Varkocsa mint egy ostor csapott ide-oda. Sellaria csak állt és a döbbenettől meg sem tudott moccanni. Miután az utolsó lény is a földre került a barbár leült egy kőre, kardjait a földre tette majd a plafon felé emelte tekintetét és elmormolt pár szót északi nyelvén.
  Ezek után elővett egy rongyot az övéről és először az egyik majd a másik kardot tisztította meg. Sellaria eközben magához tért döbbenetéből és leült mellé miközben megbabonázva nézte  hogyan szöszmötöl a barbár. 

 Ez után az eset után együtt ölték őket és Sellariának volt alkalma viszonoznia a barbár segítségét. Mivel elege lett már a férfi értelmetlen nyelvtöréseiből elkezdte neki megtanítani a nyugati nyelvet. Minden fáradt és öldökléssel teli nap után egy újabb leckét vagy szót tanultak, Shatu beszéde pedig rohamosan javult. Körülbelül egy hónapig ment ez így amikor újabb bajtársakkal bővült kétszemélyes csapatuk. Mire megtisztították a nővérek monostorát már hatan voltak de ő és Shathu szinte mindig egymás mellett lovagolt és lassan egy takaró alatt aludtak.

  Sellaria már majdnem felért a dombra a füstszag pedig egyre erősödött.

Most pedig már egy fedél alatt is alszunk. - gondolta,miközben a nap már a horizont alá siklott és az erdő körülötte egyre jobban elsötétült. 

  Mikor felért a dombra elakadt a lélegzete. Az egész falu lángokban állt.

  Mi a picsa…? - gondolta kétségbeesetten Nem lehet, hogy megint megismétlődik. Mint akkor 30 éve…               

 Még most is emlékezett, amikor 10 évesen a tűzifagyűjtésből hazamenve látta, ahogy a faluját elemésztik a lángok a családját és a falu népét pedig lemészárolják… Nem lehet… azok már húsz éve eltűntek én is ott voltam mikor az utolsó meghalt. Történetesen ő adta le az utolsó lövést arra a… Pánik félelem kerítette hatalmába. Ezek biztos ellenséges katonák vagy rablók. Igen biztos, azok már eltűntek. Mindegy kik tették a lényeg, hogy valamit tenni kell.

  Eszébe jutott, hogy 10 évesen úgy bámulta a lángokat, hogy észre se vette mikor az egyik közeledett felé. Egy hatalmas lény volt karmokkal a kezén és lábán hatalmas hasa pedig szinte kipukkadt. Emlékezett mikor Kirshu nyila átlőtte a fejét és emlékezett a fekete vére, ami kifröccsent belőle. Most nincs idő ilyenekre. Valamit tennem kell. Letette a húst, íját pedig levette válláról. 5 nyílvessző. Ez van, ennyivel kell beérnem.

 Lefutott a dombról és megközelítette a falut. Eddig még senkit sem látott. Lehet, hogy már elmentek… viszont akkor az azt jelenti. Nem… nem szabd, erre gondolnom ő biztonságban van. Biztos megölte mindet, mint régebben. Mint amikor Caldeumban voltunk. Az emlék mosolyt csalt az arcára. A  falu lángol, és most van, kezdem nosztalgiázni? Hozzásimult a kovács műhelyének falához, amit nem ért el a tűz és kinézett az útra. A lángok furcsa árnyékokat vetettek, amik csak még rémisztőbbé tették a látványt. Mindenhol testek hevertek. Az egyikben a kovács izmos testét fedezte fel. Egy másik kísértetiesen hasonlított Öreg Patére.  Ne foglalkozz velük. Ezek csak testek.

   Mindegyik testet kivételesen nagy brutalitással végezték ki. Volt, amelyiknek a fejét vágták le, egy másiknak kitépték a beleit megint egy másiknak leszakították a végtagjait. Óvatosan körülkémlelt a másik irányba is de ott is csak testeket látott. Voltak köztük gyerekeké is. Elég kegyetlen katonák, talán Westmarchból jöhettek vagy talán… nem, azok nem léteznek többé. Felejtsd el azokat te hülye! Óvatosan ki jött a fal takarásából íját készenlétben maga elé tartotta. Egy lélek sincs itt. Hangtalanul osont háztól házig kikerülve a testeket és a tüzeket. Ne nézz rájuk! Ha nem nézel, oda ott sincsenek.

  Felmerült benne az emlék amikor Kirshuval és vadászaival belovagolt a falujába. Legalábbis ami maradt belőle. Pontosan így nézett ki mint most ez.

- Hol laktál leány?- kérdezte Kirshu

- Ott.- mutatott Sellaria egy faházra, illetve ami maradt belőle. Az egész leégett csak pár gerenda maradt, amik kibírták a tüzet. Ahogy közeledtek meglátott egy testet azon a helyen ahol a kályha volt. Előre futott át a hamun és üvegszilánkon. Emlékezett hogy akkor egy üvegszilánk a lábába fúródott de nem érdekelte. Az apja holtteste a hátán feküdt szemei hiányoztak beleit pedig kitépték. Sellaria a látványtól elhányta magát aztán elkezdett sírni. Hallotta, ahogy Kirshu mögötte köp egyet a hamura. Aztán felrántotta a padlóról és pofán vágta.

- Hé, hagyd abba! Meghalt, érted? Nekünk nincs erre időnk. Keresd meg az anyádat is aztán húzunk a picsába.

Felkelt és körülnézett. Az anyja a konyhában feküdt hason és széttárt karokkal. Megfordította és látta, hogy levágták a melleit és az orrát. A kék szemei a semmibe meredtek. Ismét hányt egyet.

- Na, mehetünk?- kérdezte Kirshu az oszlopnak támaszkodva

Sellaria szó nélkül követte őt szívében jeges elhatározással.

   Felejtsd már el baszki! Meg kell keresnünk Sathut! A házuk a falu másik végében volt ezért át kellet vágnia a téren. Ott szörnyű kép fogadta. Körben 7 felakasztott test himbálózott, beleik kilógtak a hasukból. Ezek nem emberek voltak… ezek… ohhh fogd, be igenis tudnak ilyen kegyetlenek, lenni az emberek - gondolta, bár nem egészen volt biztos ebben. Gyorsan átvágott a téren. Most már futott. Már biztos elmentek különben nem állítottak volna akasztófákat. Mikor a házuk romjához ért látta, hogy egy test hever az ajtó helyén. Shathu! Ne ez nem lehet! És körülötte holttestek, de nem emberi holttestek. Ezek…

- Kik tették?- kérdezte azon az estén Kirshut.

- Nem kik, hanem mik. Azok a lények…

Démonok.

Vivere Militare Est II. rész